Az utóbbi pár napban újult erővel tört ránk a félelem, hiszen holnap újra utazunk és megint mi vár erre a szegény kis emberre! Miközben próbálunk felkészülni arra, amire nem lehet, amire az 1 év alatt még egyszer sem sikerült, készülünk az iskolakezdésre is. Próbálunk nyugalmat erőltetni magunkra, ami egyre nehezebben sikerül és szinte szó szerint harapható a feszültség itthon. Nagyon nehéz! Már nem is tudom megfogalmazni mi nehezebb! Az elválás? Az utazás? Zalán életéért való aggódás? Vagy az újra rá váró tortúra? Esetleg az előttünk álló 2 hét, amíg nem tudunk majd az MRI eredményről semmit? Minden! Mégis próbálunk felkészülni mindenre, holott tudjuk, hogy nem fog sikerülni. 🙁

Nagyon szeretném a régi életünket élni! Igaz, nagyon ritkán láttuk itthon apát és mikor itthon volt, akkor is szinte mindig csak aludt. Bár most már lassan megint ilyen az életünk, hiszen apa lassan már mindent elvállal, csak hogy Zalán utazásait tudjuk fizetni. De akkor is a régi életünket szeretném, amiben nem volt ennyi aggódás! Nem érdekelne semmi, csak visszakaphassam! Érdekes, hogy az ember csak akkor értékel valamit igazán, ha már elveszítette! 🙁 Zalánt viszont nem veszíthetjük el!

Talán az utóbbi napok történései miatt is nagyobb bennünk a feszültség és a félelem, hiszen pár nap alatt 4 kisangyallal lett több a Mennyben! Miközben maximálisan átérezzük a szülők fájdalmát, féltjük a gyerekünket is! És az MRI eredménye most is döntő lesz a jövő szempontjából! Van-e áttét (ugye nincs?), a tobozmirigy cisztával mi a helyzet? Mi van még azokban a szemecskékben?… Sok-sok kérdés, amire választ majd csak szeptember közepe felé fogunk kapni! Tudom, hogy Isten a legjobb harcosaira bízza a legnehezebb csatákat, de miért pont mi??? De most az a fontos, hogy túl legyünk azon  rémisztő keddi napon és amiről még el sem tudom képzelni, hogy lesz!

Az MRI 10 órára van tervezve. A kórházba 8 óráig kell odaérni. Ha megvan az MRI szegénykém még mindig nem ehet, hiszen 14 órakor újra csak elaltatják (tehát egyszer az MRI-hez, egyszer a műtéthez), mert műtét vár rá. Kb. 15 órakor jön ki a műtőből, így kb. fél 5 lesz, mire először kaphat enni. Szegénykém biztos nagyon éhes lesz és sokat fog sírni. Ő, aki úgy kel reggel, hogy fut a konyhába, hogy “Any, emme!” 🙁 Ráadásul még inni sem kaphat reggel 7 után. 🙁 Borzasztó lesz ez a nap! Már csak azért is, mert főtt ételt utoljára itthon eszik holnap délben és utána jönnek szerda estig a szendvicsek. 🙁 Attól pedig nem lakik jól. 🙁 De túléljük! Mert muszáj! Mert nem eresztem! Mert meg fog gyógyulni! És ha ez kell hozzá, ezt csináljuk végig!

Miközben pedig Zalán életéért aggódunk, itt van a másik 3 gyerek, akiket itthon kell hagynunk! 🙁 Bár tudjuk, hogy jó helyen lesznek, és mama vigyáz rájuk, ez cseppet sem könnyíti meg a könnyes búcsút. Márpedig a lányok sírni fognak, mint minden ilyen alkalommal. 🙁

Az utóbbi napok csapadékos időjárása persze megint megtette a magáét! Az ajtó alatt tegnap is beáztunk, azt se tudtuk mivel itassuk fel a sok vizet. És hogy, hogysem, a konyhában a járólap is felázott. Tegnap és ma is próbáltuk a hibákat javítgatni, több-kevesebb sikerrel. Ráadásul úgy néz ki, a mosógépünk is szeretné kilehelni a lelkét, mindenféle hangokat ad már és villog lassan az összes gombja ha munkára fogjuk! De nem baj! Mosok én kézzel is, csak Zalán legyen rendben!

Mindeközben még azt sem tudjuk, hogy jutunk el holnap Budapestre… 🙁 Senki se ér rá, mindenki dolgozik! De majd megoldódik ez is! Csak azon a keddi napon legyünk túl és legyen rendben az MRI eredmény is! Kérek mindenkit, most ezért imádkozzon!