Most,  mikor ezeket a sorokat írom éjszaka van. Nem tudok aludni,  olyan sok minden tombol bennem.
Ilyenkor,  mikor elkerül az álom van időm nyugodtan gondolkodni,  miközben hallgatom a gyerekek szuszogását mellettem. Apa éjszakás. Tulajdonképpen már dél óta nem láttam, de ez már lassan megszokott dolog. Ritkán találkozunk, ami talán mégis csak jó…
Ma is lezárult egy rövid kis periódus az életünkben. Tegnap voltam utoljára kresz tanfolyamon. Az utolsó 3 alkalommal már Győrbe kellett járni és ez nem volt túl egyszerű. Tegnap pl. már a déli busszal el kellett menni,  pedig a foglalkozás csak 4-kor kezdődött. De egyszerűen máshogy nem tudtam volna időre bejutni.  Elvittem magammal Andrást is,  hogy ne legyek egyedül. Jó is volt kicsit kettesben lenni vele, jót beszélgettünk. Nagyon tart a pályaválasztástól, amit megértek,  bár sok oka nincs rá,  hiszen nagyon jó tanuló, felelősségteljes gondolkodása van csak sajnos kicsit lusta. 🙂  Igyekeztem megnyugtatni,  de ez nem igazán sikerült. 🙁 Inkább a barátja vagyok, mint az anyja, tudja,  hogy minden problémájával nyugodtan fordulhat hozzám. Azt hittem,  nehezebb lesz vele mikor kamaszodik,  de nem!  Ugyanaz a tündéri locsifecsi segítőkész kis ember ami volt,  csak 170 centis kiadásban.  <3
Hogy elüssük az időt,  bementünk a Hádába. Nem titkolt szándékom volt, hogy Andrásnak kabátot nézzünk, ugyanis nagyon hideg volt, a gyereknek pedig csak egy vékony széldzsekije volt. Mire Győrbe értünk,  teljesen megfagyott, hiába volt rajta 2 pulóver. Tudom, hogy rangsorolnom kell és nem engedhettük volna meg magunknak, mert még vár ránk ebben a hónapban egy utazás de megvettem Andrásnak a kabátot 3 ezer Ft-ért mert a szívem szakadt meg érte!  Ő is a gyerekem! Annyira nehéz ezt még leírni is! Tudom, hogy a többieknek sincs és a szívem szakad meg értük, hogy már az alap dolgokat sem tudom nekik megadni. Tudom, hogy azzal,  hogy András kabátot kapott, most megint jó pár dologról le kell mondani mindenkinek. A hétvégén biztos nem lesz hús, de talán a gyerekek jobban is fognak örülni egy kis palacsintának. Zalán sajnos nem, mert ő még sósan sem eszi meg, nemhogy édesen, de valamit majd csak találok neki is!
Ma, míg az iskola előtt várakoztunk, olyan dolognak voltam szemtanúja,  amit ha nem saját szememmel látok,  akkor el sem hiszem!  Az út melletti füves területen közeledett felénk egy 2 éves forma kislány, miközben anyuka a járdán a plázacica barátnővel cigarettázott. Oda se figyelt rá,  hogy a kislánya többször is elesett,  nem egyszer rá a kerékpárútra. A biciklisek pedig csengettek ész nélkül. Mikor elfogyott a füves rész,  a járdától a kerékpárutat egy kb.  1,5m magas beton szegély választotta el. A kislány ide mászott fel. Anyuci ugyanúgy sehol! A kislány itt ment egészen addig,  míg le nem esett. Akkor anyuci észbekapott,  de ahelyett, hogy megnézte volna nem történt-e baja a gyereknek,  ráüvöltött és a síró gyereken akkorákat rántott, azt hittem, kitépi a karját. Nagyon felhúztam magam,  András próbált nyugtatni!
Ilyenkor gondolkodom el igazán az életünkön és egyre kevésbé értem, miért pont velünk történik ez?  Miért pont Zalán? Miért nem az ilyen szülő kap ilyen küzdelmes életet? Miért rondít bele a sors annyira az életünkbe, hogy a betegség mellett meg kell küzdenünk a nélkülözéssel és saját magunkkal, hogy egyáltalán együtt maradhasson a család! És meddig fog ez még tartani? Van még lejjebb egyáltalán? Van egyáltalán jövőnk? Annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés!
Aki régóta ismer, tudja, hogy bizony voltam én már nagyon fenn! Nem féltem a munkától! Jázmin 1, 5 éves volt, már mentem vissza dolgozni. Aztán jött Csenge, jött a letiltás és csak csúsztunk egyre lejjebb… És még mindig csúszunk! Napról napra egyre lejjebb vagyunk és hihetetlen mélységeket járunk meg. Anyagilag és lelkileg. És nem tudom, mikor jön el az a pont, amikor már nem megy! Meddig leszek képes még Zalánt a műtőajtóban mosolyogva átadni, hogy tudja, ott fogom várni, mikor kijön. Mi lesz, ha már nem megy? Már most sem tudok a gyerekek szemébe nézni! András tegnap nagyon szeretett volna egy könyvet megkapni, valamelyik Walking Dead részt. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, most nem megy. De kérje azt karácsonyra, hátha… És ő megértette! És nem volt erőm megmondani neki, hogy ha nem változik valami rövidesen, még karácsonyfánk sem lesz, sőt, lehet addigra lakás sem lesz a fejünk felett.
Nem az érdekel, hogy nincs kabátom, se téli cipőm (és kérlek ne is küldjetek nekem, én nem vagyok fontis!) de hogy a gyerekeknek ezeket nem tudom megadni, az nagyon fáj! Nem ezért szültem őket erre a világra!  🙁 Azon gondolkodom napok óta, mit tudnánk eladni, hogy legalább az alap dolgokra jusson. De már tanácstalan vagyok. Talán a sarokétkezőt. Nagyon szép, tömör fa, 9 személyes. Igaz,  a kárpit 1 helyen meg van kopva és egy tisztítás ráférne, de gyönyörű szép. Nekem!  Ha tudtok rá jó áron vevőt, kérlek írjatok az e-mail címünkre! Képet is tudok küldeni!
Zalánt amúgy nagyon megviselte ez a kis időszak, hogy tanfolyamra jártam. Sokkal ragaszkodóbb lett. Ha csak egy lépést is elmozdulok mellőle már sír. Éjjel is sokszor felsír, bár ebben közrejátszhat, hogy jön 2 foga. Szerencsére a tanfolyamnak vége, már csak a vizsga vár rám 3-án. Vezetni pedig úgysem tudok elkezdeni, így most már nem kell elmennem itthonról. Talán megnyugszik újra a kis lelke és ugyanaz a mosolygós tündéri kis csibész lesz,  aki volt. Mit bánom én ha Sudocrémet ken a tükörre! Így imádom!  <3 És Andrást az érzékeny kamasz lelkével, Jázmint a kelekólaságával,  Csengét a kis cserfes szájával és az 5 éves hatalmas lelkével. Mindet, mert az enyém és nekem mind tökéletes!  <3