Realizálódott  a 20. műtét időpontja, hétfőn 8 órára várnak minket a szemklinikán. Reméljük, hogy minden rendben lesz Zalánnal és talán jó híreket kapunk majd! Ezúttal Jázmint is visszük magunkkal mert az utóbbi 1-2 hónapban sokat panaszkodik, hogy fáj a szeme, a feje, zavarja a fény. Ezt megemlítettük a doktornéninek is, aki egyből vállalta, hogy megnézi Jázmint is! Most tényleg reménykedünk hogy maximum szemüveg kell neki, de ezen kívül más nincs a szemeiben! 🙁

Itthon újra érezhetően emelkedik a feszültség, mindenki ideges, nehezen telnek a napok. Ilyenkor nagy a nyomás rajtunk, mégis mindig mindent ugyanúgy kell csinálni mint máskor hiszen a többi gyereknek nem feltétlenül kell éreznie ezt. Próbáljuk úgy tenni a dolgunkat mintha minden rendben lenne. Közben középiskolai felvételire is készülünk és nagyon szeretnénk, ha Andrást egy jó középiskolába vennék fel. Sajnos őt is elérte a kamaszkor így sokszor nem egyszerű vele, de nem panaszkodhatunk, hiszen nem csavarog, nem cigizik, mint a falubeli kortársai és semmi különleges gondja nincs. 🙂 Inkább itthon olvas, vagy Zalánnal játszik. 🙂 És Zalán is szeret vele játszani. Főleg focizni. <3

Én is haladok a vezetéssel, úgy érzem egyre jobban megy. Volt bennem azért egy kis félelem, mikor rögtön a 2. napon már a forgalomban kellett vezetnem, de azóta már megbarátkoztam a többi autóssal és talán nem is bénázok sokat. 🙂 Az oktató szerint legalábbis nincs gáz. 🙂 Igyekszem! Mindent megteszek hogy a lehető leggyorsabban megtanuljak mindent!

Ma, mikor szünetet tartottunk a vezetésben 2 óra között és az oktató befutott kétbetűs dolgát intézni az iskolába, én az autóban maradtam. Egy Zalán korabeli kisfiú ment el előttem az apukájával. Nevettek, mókáztak, nekem pedig könnybe lábadt a szemem, mert ilyenkor, az ilyen pillanatokban hasít belém teljes erőből, hogy mekkora kincs az egészség. Sokunknak van problémája, de mi az egy beteg kisgyerekével szemben, aki az életéért küzd. Akkor abban a pillanatban vergődtem a boldogság és a teljes kétségbeesés között. Boldog voltam, hogy Zalán velünk van, szerethetem, taníthatom, aludhatok vele, érezhetem azt a pihepuha babaillatát és kétségbe is estem, hogy még meddig… Mi lesz, ha nem sikerül? Ahogy néztem apát és fiát nem értettem, miért nem lehetnek nekünk ilyen önfeledt pillanataink, miért árnyékolja be minden percünket ez a rém. Miért kell megküzdenünk minden egyes együtt töltött percért? A kisfiú csak bolondozott, elfutott apukája elől, majd kacagva vissza. Én pedig csak Zalánra tudtam gondolni.

Nem látom a jövőt, sem a még előttünk álló utat és hiába látom az alagút végén pislákoló fényt, nem tudom, az tényleg az alagút végét jelzi-e. Azt tudom, hogy mindent megteszek érte, amit csak egy anya megtehet, amit csak egy ember megtehet. Tudom, hogy a hídon akkor kell átmennünk, mikor odaérünk, de valahogy ez a híd túl hosszú és a vége még ködbe vész! 🙁

Most egyelőre próbálunk készülni a hétfői műtétre, még akkor is, ha erre felkészülni nem lehet. És most egyszerre két gyerekért kell aggódnunk. De minden rendben lesz, mert erre kell gondolnom és ezért kell dolgoznunk! És utána jöhet a Télapó! Azt hiszem Zalán nem egy, hanem millió csomagot is érdemel! Azért, mert ő van nekünk, minket választott, minket szeret és mi is szerethetjük őt! Soha nem tudok eléggé hálás lenni és eléggé megköszönni Istennek, hogy Őt nekünk küldte! Remélem pár év műlva majd azt írom, hogy azért, mert Őt nekünk ADTA!