Szeretnék egy olyan postot írni, ami valóságosan érzékelteti az érzéseimet. De nem tudok. Most kezdem másodszor a beszámolóm megírását.

Még mindig hihetetlen, hogy autónk van, hogy a miénk és senki sem veszi el tőlünk. A gyerekek is nagyon élvezik. Jázmin pl. szombaton a hátsó ülésen ülve írta meg a leckéit. És élvezte már azt is, hogy benne ülhet. Zalán sokszor csak úgy bemászik az ülésbe és csak ül benne. 🙂 Nekünk ez egy valóságos álom!

Viszont eljött az idő, a következő utazásra kell már koncentrálnunk. Jövő hétfőn ismét mennünk kell. Hogy milyen eredményben reménykedünk, azt azt hiszem le sem kell írnom. Így egyrészt nagyon boldogok vagyunk, hiszen az életünk jóval könnyebb lesz ebből a szempontból, másrészt pedig már újra előbújt a lelkünk mélyéből a rettegés, a féltés, a félelem. Nem szeretjük ezeket a napokat. Nem is tudom leírni ilyenkor mit érzek. Félek, féltem ezt a kisembert. De talán ez nem is jó megfogalmazás. Szeretném úgy megfogalmazni, hogy az is átérezze, akinek a gyerekének az életét soha nem fenyegette semmi. De nem tudom. 🙁 Mikor a betegségre gondolok, nem a szívem fáj, hanem a lelkem. Hibásnak érzem magam. Hogy miben, azt magam sem tudom. Ez az érzés viszont olyan mélyen gyökerezik a lelkemben, hogy bárhogy is akarom, nem tudom elnyomni magamban.

Sokszor nagyon hiányzik, hogy valakivel ki tudjam beszélni magamból ezeket a dolgokat, de sajnos nincs senki. Mögöttem nem áll szerető család, a barátok pedig messze laknak. Sőt, talán mintha már barátok sem lennének. Sokan követitek az életünket, sokszor nagyon nagy segítséget jelent ez. Viszont a sok kedves szó mellett mégis csak nekem/nekünk kell megbirkóznunk a saját gondolatainkkal.

Mára már általánossá vált, hogy bármennyire fáradt is vagyok, az éjszaka egy részét ébren töltöm. Ilyenkor a legnehezebb! Olyankor nagyon egyedül érzem magam. Sokszor figyelem, amint Zalán békésen alszik és haragszom magamra.

Nemrégiben csak úgy valamiért rágugliztam Zalán nevére és egy Germán Medicinás oldalra jutottam. Érdekes módon, ott is az anyát teszik felelőssé a gyerek betegségéért. Érdekes dolgok ezek még akkor is, ha egyáltalán nem hiszek ebben a germán hókuszpókuszban. Sokmindenben hiszek, ebben nem! Viszont hiszem, hogy Zalánt segíti a gyógyulásban a sok szeretet és pozitív energia. A sok nevetés, a tartalmas időtöltés, az egészséges ételek, az étrend kiegészítők. Sajnos egyre nehezebben tudjuk neki ezeket megteremteni. Mikor erre gondolok, összeszorul a szívem, mert mi lesz, ha már nem tudjuk megvenni?

Tegnap az egészségügyes tiltakozással kapcsolatban olvastam az egik mentőápoló által megosztott postot a Facebook-on. Annyira át tudtam érezni! Hiszen mintha a mi életünket írta volna le az apa szemszögéből, igaz,a  betegség réme nélkül. Legírta, hogy érettségi előtt döntötte el, hogy mentő lesz. Az is lett. És beleszeretett. Akárcsak apa… De mikor családot alapított, rájött, hogy ebbnől nem lehet megélni. Másodállást vállalt, majd harmadikat is, közben az iskolát is elkezdte, de nem tudta befejezni, mert már nem bírta. Születtek a gyerekei és egy idő után csak azt vette észre, hogy nem kell már jóéjt puszit adni nekik, mert valahogy időközben felnőttek. A sok-sok nap alatt, amíg ő nem volt otthon, mert a második, harmadik, sokadik munkahelyen dolgozott. Hogy a család egyáltalán enni tudjon. És ne higgye senki, hogy ezek egyedi esetek. Mint mentősfeleség van rálátásom a dolgokra. Ritka a mentős, akinek nincs legalább egy mellékállása. És nem azért, mert unatkoznak. És én félek attól, hogy a gyerekeim is felnőnek. Apa mellett, de apa nélkül. Apa tegnap dolgozott Ma elméletileg szabadnapja van. Mégsincs itthon, dolgozik.Holnp és holnapután szintén mentőzik. Minimális az idő, amit velünk tud tölteni. Mégsem tudunk megélni. A gázra kaptunk még egy kis haladékot, ugyanis a legrégebbi számlát befizettük. Köszönjük annak, aki segített! Viszont közben újra lejárt egy számla, így ismét több, mint 60 napos elmaradásunk van. Remélem azért egy egy kis haladékot ez jelent!

Hát így élünk mi. Félve a betegségtől, az állandóan elmaradó számláktól, attól, hogy mi lesz, ha már ezt sem tudjuk megadni a kisembernek, amit eddig. Közben pedig szép lassan megöli a lelkünket ez a sok minden, ami körülvesz. Hát ezért is akkora csoda az életünkben ez az autó. A remény a folytatásra. Mert újra menni kell és tenni a gyógyulásért bármilyen nehéz is.

Ha netán valakinek van információja arról, hogy a májusi családi pótlék előbb jön-e (mondjuk megkérdezte az államkincstárt), az legyen szíves írjon, mert abból tudunk csak Budapestre menni. Sajnos most ennyire nincs pénzünk! De a felhők fölött mindig süt a nap, nem igaz?