Éééééééééés VAKÁCIÓÓÓÓÓÓÓ! 🙂

Gratulálok minden kicsi és nagy lurónak, aki túlélte a 2014/15-ös tanév nehézségeit és minden szülőnek, aki megkönnyítette a gyereke mindennapjait.

Végre itt a nyár. Most már az igazi nyár! Egy ideig nem lesz korán kelés, lecke, táskapakolás, tízórai készítés, reggeli bolondokháza. 😀 Azt hiszem, én sokkal jobban vártam a nyári szünetet, mint a gyerekek. 🙂 Imádom, ha itthon vannak és zeng tőlük a ház! (Azért ezt kérdezzétek meg 1 hónap múlva is, biztos így gondolom-e.) 😀

De most talán kicsit nyugisabb pár hét következik. Ez volt a 2. tanév úgy, hogy közben Zalánnal szinte folyamatosan úton voltunk. Hihetetlen kimondani is, lassan kerek 2 év telt el 2013. augusztus 1 óta, mikor kimondták ránk az ítéletet. Sokáig valóban ítéletnek éreztük. Ma már kicsit másképp vélekedünk. Iszonyúan hosszú volt ez az időszak!

Zalán ez idő alatt 66 napot töltött egészségügyi intézményekben. Egyet Győrben, a többit Budapesten. Kerek 40 vérvételen van túl. 4 MRI-n, 28 műtéten, 37 altaláson. Egyszer kapott vért, egyszer sejtnövelőt (még a kemoterápia alatt).

Ezalatt 65-ször tettük meg a Budapestre vezető utat, ami összességében 19500km-t jelent. Számszerűen ki se számolom ez mennyi pénzbe került, hátha rosszul leszek. 😀

Iszonyatos számok ezek egy 2 éves kisembernek. De nagyon messzire jutottunk a kezdeti 5, majd plusz 1, majd még 2 daganattól. Iszonyú messze attól az állapottól, mikor a doktornő közölte, hogy Zalán soha nem fog látni a jobb szemecskéjével. És nagyon messze a régi életünktől.

A 2 év alatt páran megkérdezték, nem volt-e felelőtlenség 4 gyereket szülni. Még mindig azt mondom, hogy nem! Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy Zalán beteg lesz! Sőt, úgy gondolom, az a felelőtlen, aki tudja, hogy beteg lehet a gyerek mégis többet is szül. Főleg úgy, ha az első gyerek is beteg. Soha nem fordulna meg a fejemben, hogy mégegy kis embert kitegyek ennek a szenvedésnek, amit az esküdt ellenségemnek se kívánok.

Kénytelen-kelletlen alakult át az életünk. Nem szép lassan, hanem egycsapásra. Nem mi választottuk ezt az utat, Isten jelölte ki nekünk. Hogy miért, azt csak ő tudja! Többen azt is megkérdezték, hogy létezik, hogy nem ingott meg a hitünk. Ez egy nagyon jó kérdés. Én próbálom kétfelől megközelíteni ezt a kérdést. Többször leírtam, nem hiszek a véletlenekben. Pontosabban abban hiszek, hogy senki sem érkezik cél nélkül az életbe. Mindenki valamire teremtetett. Kinek ez a feladata, kinek az. Ki tanulni jön közénk, ki tanítani. Úgy gondolom, Zalán tanítani jött. És annyi mindent tanultunk és tanulunk tőle. Egy csöpp kis maszat, de minden egyes napja csoda. Isten mellett pedig hiszek az orvosokban, a tudásukban, a tudományban. Ez is mind-mind Isten által teremtetett. Ugyanúgy, mint minden az életben. Ezt lelki síkon csak így lehet ép ésszel elfogadni, úgy gondolom.

Azonban van a dolognak egy “földhöz ragadt” része is. A minden pénzbe kerül. A vatikáni valuta itt nem működik. Sajnos! De erre most nem is akarok kitérni, hiszen azt hiszem mindenki számára világos mennyire nehéz anyagi helyzetben vagyunk. Sok szülővel együtt, akik beteg gyereket nevelnek.

Zalán a mi csodánk! Egy olyan kis ember, aki minden földi dolgokon felül áll, hiszen már a fogantatása is érdekes. 🙂 Azt hiszem már ezt is leírtam. A szeretete, ragaszkodása, apró kicsi lénye minden percünket bearanyozza. Akkor is, ha éppen torkaszakadtából üvöt. 😀 Imádom! Szó szerint szerelmes vagyok a tejfölszőke hajába, huncut nevetésébe. A kis hibás beszédébe (a másik helyett azt mondja, mámik).

Persze ebbe a nagy szeretetbe óhatatlanul belevegyül a féltés. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, hogy elveszíthetem. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe a doktornő azon mondata, hogy csak a szerencsén fog múlni a látása. Ugyanis ha netán egy új daganat a bal szemében az éleslátás helyén jön elő, akkor elveszít a szeme világát. Ugye értitek, mennyire morbid ez a helyzet?

Tulajdonképpen ölbe tett kézzel kellene várnom, mi fog történni. Hát én erre nem vagyok képes! Rengeteget olvasok továbbra is a témában. Külföldi oldalakat bújok minden kicsi szabadidőmben. Ezért kapja Zalán azokat a táplálék kiegészítőket, amiket kap. Nem egyszer-egyszer, hanem rendszeresen. AKármennyibe is kerül. Igen, nagyon sok az a havi 140 ezer Ft! Tényleg nagyon sok! Igen, fáj a szívem, hogy olyan dolgokra nem jut pl. a többi gyereknek, amit szeretnének (tábor, kirándulás, nyaralás), de inkább emiatt fájjon a szívem, mintsem elveszítsem Zalánt! Vagy a látását! Nemrég értettem meg pl. hogy anno miért adtam a blog alcímének azt, hogy “Ha segítesz látni fogok”. Ugye ti is értitek a szavaimat? Bárhogy is alakul az életünk, soha nem szeretném azt érezni, hogy valamit megtehettem volna és nem tettem meg. Igy küzdünk tovább! És győzni fogunk!

Naná! És még vakáció is van! 🙂