2015.07.27.

2015.07.27.

Ma van az a nap, mikor legjobb, ha senki se szól hozzám. A holnapi MRI miatt már most ideges vagyok. Annyira, hogy rendesen hányingerem van. Még jó, hogy dolgozik szegény apa, mert ma biztos összevesznénk. 🙁 Az utazásokat megelőző napokban általában tetőpontjára hág bennünk a feszültség és csak lassan oldódik. Van, hogy egy hét is kell hozzá.

Mint írtam, az MRI a nagyobb megpróbáltatások egyike. Mikor szemészeti kontrollra megyünk, minden rossz dolog altatásban történik Zalánnal. Mikor MRI-re megyünk, akkor pedig a teljes elalvásig teljesen éber állapotban kell lennie. Így kell elviselnie a branül betételét (ami nála nagyon nehézkes, hiszen duci a kézfeje és mivel akkor már jópár órája nem is ihat, a vénák is össze vannak esve), az étlen-szomjan várakozást ki tudja meddig (mert az MRI időpontja csak egy tervezett időpont, de ha sürgősebb eset esik be, akkor az élvez elsőbbséget) és holnap a szemcseppeket is. 🙁 Próbálom már most felkészíteni a rá váró nehézségekre, de szegény ő csak bőszen tiltakozik a maga módján. Mondja, hogy nem megyünk a nénihez holnap. Nem brümbrüm, nem akarom! Hiába is írom le, ilyenkor mit érzek, ti ezt nem fogjátok érezni. 🙁 Pedig jó lenne, ha valaki ilyenkor át tudná venni ezt a terhet.

Szívesen irnám, hogy holnap ilyenkor már túl leszünk az egészen, de nem lenne igaz. Ki tudja, holnap mikor végzünk. Utálom az egészet! Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra és most már elmondhatom, évről évre végigcsinálni. Utálom a felkészítést, a végignyüglődést, aztán a lenyugvást. Nem is tudom ezt rendesen megfogalmazni. Ti mit mondanátok egy 2 éves gyereknek, hogy megértse, hogy ez a szükséges rossz?

Tulajdonképpen a kezdetektől fogva ettől az időszaktól féltem. Mert míg kicsi volt és nem fogta fel mi történik vele, addig nem volt gond. Tettük amit tennünk kellett. Most, hogy kezd a testének tudatára ébredni és vannak emlékei, sokkal nehezebb. Lehet, hogy csak én vagyok alkalmatlan erre, de nem tudom elmagyarázni neki, hogy bárhogy is sír és tiltakozik, ezeken a dolgokon át kell esnie. És utálom ahogy szemrehányón rám néz, hogy miért vittük oda, ahol bántják. És mégis ott a szemében a remény, hogy segítünk neki. Nem tudom ez később jobb lesz vagy rosszabb.

Emellett ilyenkor eltörpül a többi gondunk. Mert az állandó anyagi gondokon felül sokmindennel küzdünk. A családi gondok sem sokkal kisebbek. Itt van például édesanyám is, akinek nem elég a nyugdíja a megélhetésre, nekünk kell őt is ellátni. Tulajdonképpen a nincsből. És nem csak ellátni, hanem mivel momentán ilyenkor itt él velünk, a generációs különbségekből akadó feszültségeket is elviselni. És ugye nem is olyan egyszerű egy 63 éves emberrel együtt élni hetekig. Szívesen hinném, hogy ez majd alakul, de tudom, hogy erre remény sincs.  Ezt pedig mindenki nehezen viseli. Apa is, aki minden nap hulla fáradtan esik haza a munkából és nincs a háznak egy nyugodt szöglete ahova 5 percre elvonulhat. A gyerekek is, akiktől mama azt várja el, hogy egész nap csendben üljenek egy sarokban, hogy őt öregségére ne zavarják. És persze engem is. Mert úgy érzem nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Legyek egyszerre feleség, gyerek és anya. És mindeközben küzdjek meg a saját gondolataimmal úgy, hogy senkinek nem tudom elmondani.

Apának nem, mert fáradtan ér haza, hazahozva a munkájából adódó stresszt. Hiszen lehet, aznap éppen a kezei között halt meg valaki. És neki is ott vannak a gondolatai, amivel elég neki is megküzdeni. Ő nem olyan, aki szívesen kibeszéli magából. Anyámnak szintúgy nem, mert ő a “Jaj, Istenem”-en és a “Mi lesz ha meghal”-on kívül mást nem tud mondani. A negatív dolgokra pedig a legkevésbé sincs szükségem. A gyerekeknek egyértelműen nem mondhatom el. Nekik jó, ha a kis naiv világukban élnek és nem tudnak az életnek erről a részéről semmit. Egyelőre! A gondjaimat néha Andrásra zúdítom rá, mert ő sok mindent ért már. Sokszor ő önt belém erőt. De neki se mondhatok el mindent, hiszen még ő is csak egy 15 éves nagy gyerek. És éppen elég neki most a kamasz évekkel megküzdeni.

Nem tudom miért ilyen nehéz. Tudom, ha túl leszünk mindenen, egyszer könnyebb lesz. De mikor lesz az az egyszer?  Lesz egyáltalán ilyen? Nem is vagyok benne biztos, hiszen ez a betegség az egész életünket végig fogja kísérni. Hiszen az első kritikus 5 év elteltével sem lehetünk nyugodtak. Jöhetnek szövődmények vagy akár másodlagos daganatok. Vajon Zalán nem fogja egyszer feladni, mikor azt mondja majd (akár nagyobb gyerekként, akár kamaszként vagy felnőttként) elég volt a szenvedésből?

Egy biztos! Holnap fél 6-kor újra útra kelünk. Jó hírt kapunk? MRI-nél az a jó hír, ha nincs hír. Ha van, akkor gond van! Ugye nem?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

17 − 3 =