2015.08.17.

2015.08.17.

Gondolkodtam, én is írjak-e bejegyzést a mai napról. Mivel eddig még minden hasonló napról írtam, úgy gondolom, ma sem hagyom ki.

Immár tradícionálisan iszonyatosan roszz éjszaka és röpke 3 óra alvás után ért apa ébresztése. Éppen álmodtam valamit, bár arra nem emlékszem mit és hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy mi van???? Aztán gyorsan rájöttem, hogy eljött ez a nap és újra menni kell. Félkómásan szinte szó szerint másztam el a hűtőig a jegeskávémért, amire még a kemók alatt szoktam rá. Aztóta nem bírja a gyomrom a meleg kávét, egyszerűen felfordul tőle. 🙁 Mire megittam, már majdnem tudtam mit kell tennem. Gépiesen szórtam a kistáskába a váltóruhát, a pelust, popsikrémet. Így utólag gondolkodom, lehet popsitörlőt nem is raktam. Mire ezekkel végeztem, apa már keltette Zalánt is és öltöztünk. A második jegeskávém már az autóban ért. Kezdett derengeni, hogy mit kell tenni, de valahogy mégis gépiesen ment az egész. Kuplunk benyom, izzítok. Közben apa bepakolja mögém Zalánt is. Indítok, kapcsolom a fényszórót, leveretem az ablakot, fűtést kapcsolok, hogy kilássak a párától. Közben apa nyitja a kaput, ellenőrzi nincs-e macska a kocsi alatt. Még mindig alig látok, de a gyomrom egyre nehezebb. Egyesbe teszek a sebességváltót, kiengedem a kéziféket, lassan kigurulok az udvarból. Apa beszáll, index jobbra és indulás. Nincs megállás. nincs mit tenni. Menni kell! Újra! Minden egyes megtett kilóméterrel oszlik a köd az agyamban és minden egyes perccel nehezebb a gyomrom. Mert tudom mi vár rá, tudom, hogy nem akar megint odamenni, mondja, hogy fél. Hangosan éneklem a dalt, ami szól az autóban, hátha Zalánt és magamat is jobb kedvre derítem. De magamat nem sikerül, Zalán nem szól, apa pedig minden bizonnyal melegebb éghajlatra kíván. Kb. Ravazd magasságában (10km) össze is kapunk. Mondom neki, inkább ne is szóljon semmit! A kilóméterek fogynak, szép lassan, de biztonságosan haladunk a nem túl nagy hajnali forgalomban. Kivételesen balesetbe sem futunk.

Idő előtt érünk a kórházba, ahol a bejelentkezéskor kisebb kavarodás van. Kiderül, hogy a nyári szabadságolások miatt a 2. emeleti gyerekosztály zárva, az elsőre kell mennünk, a férfirészlegbe. Ott a folyosó legeslegvégén az utolsó szobában a legbelső ágyat kapjuk. A szobában iszonyatosan fülledt meleg, levegő szinte semmi. Játék szintúgy. Kezdek kétségbeesni. Főleg mikor meglátom, hogy az az altatóorvos van, akitől a víz lever. Egyszerűen a rossz emlékek miatt. És jönnek az annyira utált szemcseppek! Zalán sír, tiltakozik, még leülni sem akar az ágyra nem hogy lefeküdni. De muszáj! Mondom neki, szorítsa a kezem ha fáj, de ő csak sír és nem a kezem szorítja, hanem a szemeit össze. Persze, hogy a szemcseppek rendre félrefolynak és ismételni kell. De végül sikerül, túl vagyunk rajta és mehetünk a műtő elé. Kis várakozás, kis türelmetlenkedés, de minkor látja, hogy egy másik kisfiú sírás nélkül megy be, mér jelzi, ő is túl szeretne lenni rajta. Még megbeszéljük a szokott dolgokat. bemegy, felfújja a lufit, aztán kijön, iszunk, majd eszünk is és mehetünk haza. Pontosan 9 órakor nyílik a műtő fotocellás ajtaja és szólítják Zalánt, aki mikor puszit kérek tőle, a műtősnéninek is leoszt egyet! <3 Annyira szeretem és olyan büszke vagyok rá, hogy ilyen bátor! Közben egy szintén retinós kisbeteg érkezik a műtő elé míg mi várunk. Mikor őt szólítják, már jelzi a doktornénink, hogy meg lehet nyugodni, Zalánnal minden rendben még mindig. 🙂 Miközben várunk az ébredésre és hogy visszakapjuk maszatkánkat, elnézem a másik párt. Az anyukát, aki könybelábadt szemmel ül az apuka mellett. És szótlanul ülnek percekig. Tudom mit éreznek, annyiszor átéltem, átélem. Nincsenek szavak, csak a hülye gondolatok. Mi lesz ha… De nem! Nem lehet! De mégis… Olyan szívesen odamennék és elmondanám, hogy tudom mit éreznek. De félek olyat mondani, ami nem biztos, hogy valósággá válik! Inkább maradok a helyemen és várom Zalánt, aki nemsokára jön is. Ébren van és már nyújtja a kis karját. Átveszem, ringatom, ő pedig hozzám bújik. Olyan jó! Olyan jó, hogy itt van, foghatom. Hogy ezt a kört is túlélte! Inni kér, de még nem kaphat! Apa eljátsza, hogy elfut inniért, hogy így húzzuk az időt. Percre pontosan jön vissza, adunk inni Zalánnak, aki egyből megiszik egy fél pohárral. És beszél. Elmondja, hogy nem volt a műtőben lufi és ő lufit szeretne. Mikor látom, hogy minden rendben, elmegyek lufibeszerző körútra, kerül amibe kerül, inkább nem eszek 1 napig, de neki ez meglegyen! Közben veszek kenyeret is, hogy estére legyen mit adni a gyerekeknek. Apa viszont már hív is, hogy megvan a papír, már csak enni kell és evileg mehetünk. Majd pár perccel később újra hív, hogy azt a kompromisszumot kötötte, hogy ha Budapesten leszünk még egy darabig és eszik Zalán, akkor eljöhetünk. Így a kocsinál találkozunk, majd befut egy követőnk is, aki hoz egy kis meglepit az itthoniaknak. Köszönjük szépen! Tanakodunk hol tudnánk hamar olcsót enni és olyat, amit Zalán is ehet, majd elindulunk. Zalán farkasétvággyal falja be az adagját és már indulunk is.

Menet közben gondolkodok, hogy otthon már “csak” a lányok várnak. lelkiismeret furdalásom van, hogy nem én tudtam Andrást elindítani az edzőtáborban. Útközben felhívom, de mint afféle kiskamasz, le is harapja a fejem, amiért zavarni merem a jó kis utazás közben. Na puff neki! 🙁 Még rosszabb a lelkem. Hazafelé Zalán nyüzsög, nem akar ülni, fáradt. Végül kb. 30 km-rel a cél előtt nagy nehezen elalszik. Hazaérve beülök mellé a hátsó ülésre és az ölemben alszik tovább. Apa plédet hoz ki, hogy ne fázzon. Közben elered az eső is, de én már semmit sem bánok. Itthon vagyunk, ezen is túl vagyunk! Kicsit le vagyok törve, mert apa mindjárt indul dolgozni és az egész esti program az én nyakamba szakad. És még András sincs itthon, hogy segítsen, hogy a 15 éves kisfelnőtt dumájával lelket öntsön belém és egyáltalán, ha valami nyűgöm van elmondhassam neki. De tudom, hogy jó helyen van, élvezi amit csinál, barátok, sporttársak között van. De nekem fáj, mert nagyon hiányzik. 🙁

Zalán közben felkel, apa fürdeni megy, gyerekeket levisszük mamához míg én elfuvarozom apát Pannonhalmára dolgozni. Az eső locsog, az úton mindenütt vízátfolyás, sietni se nagyon lehet haza. De hazaérek. Gyerekeket összeszedem a mamánál, vacsora, fürdés, altatás. Csenge fél, mint mindig, ha apa nincs itthon. Elhangzik a szokásos mi van a takaró alatt mondat. 🙂 Szokás szerint Jázmin alszik el először, Csenge még mesét néz, miközben Zalán nagyon nyugtalanul forgolódik. Én pedig leülök bepötyögni apa papírra vetett mondatait és megint egyedül maradok a gondolataimmal. Ismét hosszú éjszaka vár rám. Bár ezt a kört ismét jól teljesítettük, ezt a csatát ismét megnyertük, nincs garancia, hogy ez legközelebb is így lesz. Ma egy kisbaba ismét elveszítette a szemét! Elegem van ebből a szemét betegségből! Azt AKAROM, hogy Zalán végre meggyógyuljon! Hogy végre elteljen az az 5 bűvös év. Mire nézem a terinós honlapot, ami frissült és ott mér nem is 5, hanem 7 rizikós évet írnak! Pffff! de messze van! 🙁 Sose lesz könnyebb? Van még lejjebb? Vajon hova tudunk még süllyedni? 🙁

Következő utazásunk szeptember 7-8(-9?) lesz. Éves záróvizsgálatok, hogy kiderüljön okozott-e maradandó károsodást a kemó Zalán szívében, ahova a központi vénát vezették vagy egyéb szerveiben. Nagyszerű! Újra szállást fizetni, kétfelé szakad a család… Szemészeti kontroll szeptemner 21, a születésnapom. A hírek biztos jók lesznek, hiszen a szülinapomon nem kaphatunk rossz híreket! Csak nem cseszik ki velem ennyire az élet!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizennyolc − 11 =