2015.08.21.

2015.08.21.

Már csak 10 nap van az iskolakezdésig. 🙁 Nem várom! Több okom is van erre, amik közül már valószínűleg párat többet is leírtam.

Sokáig gondolkodtam ezt a beszámolót hogy kezdjem. Csak szépet írjak, csak Zalánról írjak? Vagy írjam le a gondolataimat őszintén vállalva azt, hogy ezzel támogatókat veszítünk. Aki ismer az tudja, őszinte ember vagyok. Sőt! Sokszor túl őszinte is. Nem tudom lenyelni az igazságtalanságot és kimondom a gondolataimat, érzéseimet akkor is, ha valakit megbántok vele. De lehet az igazság kevésbé fáj…

Minap a Facebook-on “összefutottam” egy hazai celeb egy kommentjével. Nem követem az illetőt, csak egy ismerősöm követi és így bedobta nekem is oldalt. Egyszerűen nem hittem a szememnek, mikor olvastam a véleményét. Szeretném szó szerint idézni.

Es az a 2mp olyan fájdalmas míg esetleg megjelenünk az üzenőfaladon? Én sem szívesen nézek beteg állatokat v gyerekeket de amint meglátom gyorsabban pörgetem!

És ez olyan borzasztó! Nem tudom megmagyarázni mi fáj annyira ebben a röpke másfél sorban. Talán a küzdelem, amit Zalánért folytatunk és amit más olyan könnyen a szőnyeg alá söpör, mert az ő élete tökéletes! És olyan sokan gondolják ezt! 🙁 Soha nem gondoltam volna, hogy ebbe a helyzetbe kerülünk! Soha nem gondoltam volna, hogy minket is elérhet a gyermekrák! Soha nem gondoltam volna, hogy a gyerekem életéért kell aggódnom!

Azt hittem, ezt a postot ma édesanyaként fogom írni, akinek 4 gyereke van. Azt hittem leírom a gondolataimat, a félelmeimet, de már nem is vagyok biztos benne, hogy ezt kellene tennem. Azt hittem, a soraim halló fülekre és érző szívekre találnak. Biztos, hogy sokan vagytok, akikk követitek az életünket. Sokan vagytok, kik hozzájárultok a boldogulásunkhoz. Azonban mikor egy ilyen megnyilvánulással találkozom, az teljesen lesokkol és ilyenkor nyer értelmet bennem, hogy miért van egy a sok nélkülözés. Mert a közömbösség sajnos nem ismer határokat. 🙁

De hogy visszatérjek a kezdő soraimra…

András hazaérkezett tegnap az edzőtáborból, ahol nagyon jól érezte magát a rossz idő ellenére is. Én pedig örültem, hogy végre újra itthon van, hiszen én azt mondom, itt van a legjobb helyen! Ahogy a többiek is! Apát sajnos tegnap a kötelesség messze szólította tőlünk, Budapesten volt szolgálatban. Éjfélkor mentem érte. De ezt is letudtuk. Ma végre itthon van. Ma teljes újra a család!

Az iskolakezdéssel kapcsolatban próbáltam ma rendezgetni a sorokat. A felszerelések lassan talán hiánytalanok lesznek, azonban… Annyi mindenre lenne még szükség. Már le sem merem írni! Már az is megfordult a fejemben, hogy Csengének az első hónapra orvosi felmentést kérek, mert rá egyáltalán nem jut most. Jázminnak sincs még ruhája és cipője sem, amiben iskolába mehet. És gyakorlatilag ugyanez a helyzet Andrással is. Annyira utálom ezt! 🙁 Leírtam, mert kikívánkozott belőlem. Már most szégyenlem magam emiatt!

Csűrném, csavarnám még a mondatokat, de nincs értelme. Nem tudom mi lesz! Még egy hónap? Vagy kettő? 1 év? 2? Sok? meddig tart még a küzdelmünk? Meddig tart még a kitartásunk? Amit belül tudok, hogy nem szabad feladni! Nem is akarom feladni! Nem tudnám veszni hagyni azt, amit már eddig is elértünk! De nehéz és ez sokszor olyan súllyal nehezedik rám, hogy úgy érzem, agyonnyom. Nem tudom honnét kerítem elő a hiányzó dolgokat. Nem tudom miből és hogy oldom még meg a következő hónapot, a tüzelőt, az utazást, az életet! Hogy válasszak a 4 gyerekem közül?


4 thoughts on “2015.08.21.

  1. Szia Enikő! Adtam fel Nektek egy kis csomagot, szeretném megkérdezni, hogy megkaptátok-e? Csilla

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

6 + 17 =