2015.10.23.

2015.10.23.

Teljes káosz az életünk, ami most jelen esetben jó. Eltereli a gondolatainkat a közelgő utazásról.

Örömmel írom, az utóbbi napok támogatásának köszönhetően meg tudom tankolni az autót és nyugodtan vágunk neki a hétfői útnak. Nagyon szépen köszönjük a segítségeteket! Sajnos az érzéseink nem változtak, vagy legalábbis az enyém nem. Ugyanúgy tartok a hétfői kontrolltól (remélem tényleg csak kontroll lesz!), mint mindegyik másiktól. Félek a lehetséges következményektől, tartok tőle, hogy nem csak kontroll lesz. Egyelőre a többibe bele se akarok gondolni.

Mint tudjátok, ez a betegség nem olyan, mint a többi daganatos betegség, hogy visszatérhet. Itt sajnos nagy a valószínűsége a visszatérésnek. És ez minden energiámat elszívja. Azt hiszem a félelem az, ami leginkább megöli az ember lelkét és felemészti az összes energiáját és türelmét. Érzem, hogy ez alatt az idő alatt mennyit változtam. Türelmetlen lettem, ideges, fáradt. És igen, nagyon negatív. A világ, az élet, vagy a sors, bárhogy is hívjuk, olyan arcát mutatta nekem, amit sokan (szerencsére) nem tapasztalnak meg. Már nem merek nevetni. Félek, ha nevetek, akkor valami rossz dolog fog történni. Félek minden változástól, mert egyre nehezebben fogadom. Sokszor az alap dolgok teljesen kiborítanak. Mint. pl. ma, hogy Jázmin véletlenül eltörte a ruhaszárítót. Kiakadtam, mert tudtam, ez most nekünk pótolhatatlan és a rossz időben így is nehezen száradnak a ruhák. Eddig legalább betettem ide a kályha mellé és gyorsabban száradtak. Most már ez sincs! Rákiabáltam a leányzóra. 🙁 Később jöttem csak rá, hogy hiába, ezt már nem lehet visszacsinálni. 🙁 Ha kiabálok, akkor sem. András pedig csak annyit mondott: “Anya, ne okold magad mindenért!”. Ez volt az a pont, mikor megfogalmazódott bennem, tényleg megérdemlem ezeket a gyerekeket?

Tudom, hogy ahogy közeledik az utazás, újra egyre idegesebb leszek. Mégsem akarok. Küzdök magammal is, nemcsak a sorssal. Annyira szeretnék most egy kicsit elmenni. Egyedül, vagy apával kettesben. Mindegy hova. Csak egy kicsit el.

Nem akarok negatív lenni! 🙂 Örömmel írom le azt is, holnap Mososzolnokra vagyunk hivatalosak kézilabda meccsre. 🙂 Már nagyon várjuk az utazást. Kicsi mégis kimozdulunk. Igaz, nem külön apával, hanem a gyerekekkel együtt. 🙂 Az én kis locsifecsi Zalánommal, aki teljes lelki nyugalommal kérdez rá mindenre, akkor is, mikor már legalább ötször elmondtam előtte, mi az, amire kíváncsi. Imádom! <3 Ahogy a többieket is! Szeretnék jó anyjuk lenni és mindent megadni nekik! Sapkát, kabátot, sőt, cipőt is! Hogy ne fázzanak! Mert ők az elsők. 🙂


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

13 + tizennégy =