2015.11.30.

2015.11.30.

Hogy is kezdjem? És hogy folytassam?

Reggel frankón elaludtunk. Apa kiabálására ébredtem negyed 6-kor. Eszeveszett kapkodással indultunk el. Éppen csak lefőztem egy kávét és mentünk is. Ennek ellenére 7 órakor már Budaörsnél jártunk. Gondolom sejtitek milyen iramban mentünk…

A tervek szerint úgy készültünk, hogy ma már nem lesz altatás. Zalánt is próbáltuk erre felkészíteni. Nem is lett volna gond talán, ha gy lett volna. Azonban a harmadik kör szemcsepp után derült ki, hogy a doktornéninek futnia kell a műtőbe és Zalánt is csak ott tudja megnézni. A hármas sorszorszámot kaptuk, így 9:15-kor ment be Zalán. Milliószor megéltük már ezeket a perceket, mégis rettenetesen nehéz sokadszorra is. Pontosan 45-ször izgutuk végig ezt az időszakot, míg ő benn aludt.

Nem tudom mennyi idő telt el, mert éreztem, hogy valami nem jó. Ahogy tegnap is leírtam, valahogy rossz előérzetem volt. Mikor a doktornéni megjelent az ajtóban, kezdtem megnyugodni. Sajnos ez nem tartott sokáig, ugyanis nem voltak jó hírei. Zalán egyik régi heges daganatának a szélén élő sejteket talált. A betegség kiújult! Újra műtétre került sor!

Talán először fel sem fogtam. Lassan szivárgott be a tudatomba, hogy újra harcolnunk kell. Közben apát elküldtél bejelentkezni, pontosabban Zalánt felvetetni az osztályra, de mivel minden iratot az autóban hagytunk, először oda kellett mennie apának. Közben kijött a műtőből Zalán is, eszeveszetten üvöltve, vagdalkozva.

Most mondja valaki, hogy a gyerek nem szenved! Közel 1 órán keresztül küzdöttem vele, mert le akart szállni, úgy, hogy nem volt magánál. Mikor kicsit ébredezett, akkor pedig azért sírt, mert fájt, csípett a szeme. A jobb szeme belső sarkában egy babszemnyi fehéres dudor volt, a fagyasztás helye.Tudni kell, hogy a lézerrel szemben a fagyasztás meglehetősen fájdalmas dolog.

Nem tudom hogy írjam le, amit akkor éreztem. Haragudtam apára, úgy éreztem, el akarok válni, nem akarom látni sem! Elsírtam magam. A fájdalomtól, a dühtől, a tehetetlenségtől. Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy hiába válnánk külön apával, a betegség megmaradna és még Zalánnak is rosszabb lenne.

Nagyon nehezen nyugodott csak meg Zalán. Csak úgy, hogy megígértem neki, hogy kap játékot a hősiességéért. Egy piros nagy traktort, egy zöld teherautót és egy sárga markolót szeretett volna. Sajnos nem tudtam neki venni. 🙁 Tehetetlen vagyok. Nem érzem magam jó anyának. 🙁

Később sikerült beszélni a doktornénivel is, aki nem győzte dícsérni Zalánt, mennyire okos, szófogadó. Igaz, ő szó szerint azt mondta, Zalán magatartása példamutató.

Hogy mi a következő lépés? Annyira szeretném tudni! Nem tudom! Egyet tudok most, újra meg kell küzdenünk ezzel a rémmel! Újra fel kell vennünk a kesztyűt és harcolnunk kell. Lehet, keményebben, mint először. Nem vagyok nyugodt! Félek, annak ellenére, hogy a doktornő nyugtat és nyugalomra int.

Tudjátok milyen érzés ez? Mintha a szívem darabokra tépné a fájdalom. De nem a szívem fáj, mindenem. Fáj még az is, hogy levegőt veszek. Miért? Miért? Miért? Mit csinálunk rosszul?

Újra fel kell vennünk a harcot a betegség ellen, talán most nagyobb szükségünk van a segítségetekre, mint eddig valaha! De mint a Főnixmadár, lelkem romjaiból újra feltámad és küzdünk! És megnyerjük ezt a háborút! Mert Zalánt NEM engedem! Mi lenne velem nélküle? Neeeeem! Ez nem lehet! Győzni fogunk! Ugye????


2 thoughts on “2015.11.30.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

öt × négy =