Gyorsabban közeledik a következő utazásunk, mint szeretném. Nem tudomm miért, de most olyan rövidnek tűnik ez a kis szabadság. Szinte már itt jár a kertek alatt február 8. 🙁

Zalán jól van, már nyoma sincs a múltheti rosszullétnek. Mivel senki sem kapta el tőle, így egyre jobban ételmérgezésre gyanakszom. Már csak a rossz hűtő miatt is. Sajnos most csak a kamrába tudunk tenni olyat ami romlandó és bízunk benne hogy ott elég hideg van ahhoz, hogy ne romoljon meg semmi.

Éljük az életünket, mintha minden rendben lenne, de közben sokminden nincs rendben. A gondolataimba sokszor bekúszik a betegség és a lehetséges következmények. Nehéz ezzel a tudattal élni még úgy is, hogy sokszor még magam előtt is tagadom.

Valahányszor kér valamit vagy szeretne valamit Zalán, mindig az van az eszembe, hogy meg kell, hogy kapja, mert nem tudom mit hoz a jövő. Lehet valamikor már csak szeretném ha kérné. Ezektől a gondolatoktól félek, pedig annyira gyakoriak! Sokkal gyakoribbak, mint szeretném!

A múltkori kiújulás alapjaiban ingatta meg a pozitív szemléletem. Egy pillanat alatt omlott össze minden, amit a majdnem 1 év tünetmentesség alatt felépítettem. Lassanként mertem jó éjszakát kívánni Zalánnak. Most újra csak annyit mondok neki, hogy reggel találkozunk és nagyon remélem, hogy sokáig mondhatom neki ezt.

Igaz, hogy a daganat ismét heges, de sokkal jobban félek a kiújulástól, mint eddig bármikor. Most már tudom, mekkora gödörbe taszít vissza lelkileg. Újra előjönnek az első félelmek. Lehet már el sem hagynak?

Igyekszünk mindent megadni ennek a kisembernek, amit csak tudunk. Bár ebben a hónapban az étrend kiegészítők mind meglettek ( :)) a hónap vége így is húzós. Nyugtalanít a betegség, a közelgő utazás, a napi gondok, a számunkra most pótolhatatlan gondok. Tudom, hogy mindennek rendbe kell jönnie és várom, mikor fordul végre jobbra a sorsunk. Ha csak a betegség eltűnne, soha többet nem panaszkodnék! Addig pedig próbálok erőt meríteni a három kicsi elevenségéből és András nagyfiús szeretetéből. 🙂