2016.07.30.

2016.07.30.

Az életünk nagyjából ugyanúgy zajlik, mint eddig. Készülünk az iskolakezdésre, mert nem szeretnénk mindent az utolsó pillanatra hagyni. Nagyjából majdnem minden megvan, már majdnem csak a ruhák hiányoznak. A lányoknak leggings, póló kardigán, Andrásnak sas komplett ruhatár. Úgy nő, mint a bolondgomba. 😀 Bízom benne, hogy az is megoldódik valahogy. Még a tornafelszerelések is hiányoznak és igazából ez lesz a keményebb dió, hiszen Jázmin lábára vadászni kell a tornacipőt, Andrásról pedig nem is beszéljünk!

Elvileg csütörtökön megyünk haza. Elvileg! Mert még nagyon kétséges összejön-e. Jó lenne, mert egyrészt ostromnapok lesznek Kőszegen, ami látványos és tanulságos a gyerekeknek, másrészt ilyenkor van az az egy alkalom az évben, mikor kimegyek a nővéremhez a temetőbe. Nem túl vidám program, de mégis csak a testvérem. Volt.

Nem úgy jöttek össze a dolgaink, ahogy szerettük vagy terveztük volna hiába próbáltunk előre gondolkodni, így most maga a nyaralás is kétséges, de én valahogy mindig bízom a boldog befejezésben és abban, hogy valami csoda folytán mégis csak el tudunk menni. Bár ez a hónap így is elég rossz lesz. 🙁

Igazából miben is bízzak? Rosszra gondolni se akarok! Zalán is megérdemel annyit, hogy ne csak akkor utazzunk, ha kezelésre kell menni. Pedig a “nyaralás” után oda is menni kell és kiderül, mennyire reagált a kiújulás a fagyasztásra. Bízom benne, hogy újra inaktív és talán újra fellélegezhetünk legalább egy kis időre. Sokáig bíztam abban is, hogy egyenesbe jövünk és “majd jobb lesz”. Ebben már nem is reménykedem. Mondtátok többen is, nem szabad elkeseredni, de mikor az embernek sorozatban jönnek a rossz dolgok, nem tud nem elkeseredni. És az az igazság, hogy olyan régóta tart a mélyrepülésünk, hogy egyszerűen nem tudok már bizakodva tekinteni előre. Próbálok mindig arra gondolni, hogy az a lényeg, Zalán itt legyen, velünk, ebben a földi életben és ebből merítek erőt. Biztattok, hogy mindent jól csinálunk, mégsem érzem ezt mindig így. Hiszen milyen küzdelem minden egyes napunk. Még akkor is, ha tudomást sem akarunk venni a betegségről!

Rengeteg segítséget kaptunk tőletek az elmúlt 3 évben, amit nagyon szépen köszönünk. Azt is tudjuk, hogy nem várhatjuk el és nem kérhetjük, hogy folyamatosan segítsetek, azonban sajnos rászorulunk. Már csak ezt a tényt is nehéz elfogadnunk! Higgyétek el, rettenetesen szeretnénk már ezen túllenni. De valamiért Isten nekünk keményebb leckét adott és úgy tűnik, még mindig bőven van mit tanulnunk, ha folyamatosan leckéztet. Kibírjuk-e? Mondanám, hogy igen, muszáj, de az az igazság, nincs más választásunk! Ezt nem lehet feladni vagy a szőnyeg alá söpörni. És olyan más számára csöpp kis dolgok jelentik az újabb lökést a napokhoz, mint egy nemrégiben történt eset. Kupakokat kaptunk és egy táska ajándékot. Sampont, tusfürdőt, habfürdőt és a gyerekek csokit! És a táskában lapult egy boríték is benne 10 ezer ft-tal! És tudtam, most pár napig ismét tudok vacsorát tenni az asztalra. No, nem Zalánnak, hiszen neki alapból van, arra ügyelek, hogy neki legyen. De ha a többieknek nincs, akkor azért Zalánéból csippentek le egy kicsit, hogy  a többi gyerek is tudjon enni. De ez azért így bonyolult! De akkor, az a táska visszaadta a reményt! Ha csak pár napra is! 🙂


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizennégy − 8 =