Meglepően telt az éjszaka. Egész jól aludtunk, a rémálmok csak hajnalban kezdődtek és egész gyorsan megnyugodott Zalán. Valószínűleg fáradt is volt és mélyebben is aludt az éjszaka de ennek most örülök. Minden utazás után egy hétig küzdünk a rémálmokkal és nem bánnám, ha most (és mindig) elmaradna.

Csodálatos esős időre ébredtünk, ami szuper jó alkalmat biztosít arra, hogy a gyerekek összepakolják a gyerekszobát. 😀 Remélem nem csak mégnagyobb kupit csapnak! 🙂

Hogy minek szól a jókedvem? Annak, hogy ismét futottunk egy kört és most megint mi állunk nyerésre! Gondolni se akarok a tegnapra és a holnapra, szeretném megélni a mát! Igaz,a mai főzéssel (is) bajban vagyok. 🙁

Tegnap volt egy érdekes találkozásom Budapesten, ami azóta nem megy ki a fejemből,  hiába is akarom kiverni belőle. A Corvinban láttam egy lányt kerekesszékben aki meglepően ismerősnek tűnt. A bőre mint a gyöngyház, olyan halvány, az egyik lába hiányzott, a pólóból pedig kikandikált a szívműtét vastag piros hege. Csak mikor másodjára láttam, akkor esett le ki ő. Anno mikor Zalán a kemoterápiát kapta, ő is az 1B osztályon feküdt. Az édesapja akárhányszor ment ételért, kindig benézett hozzánk az elkülönítőbe, hozzon-e valamit. Akkoriban volt, hogy egy hétig sem csúszott le egy falat sem a torkomon a sok idegeskedés miatt, így soha nem kértem semmit, hiába ajánlotta a finom lángost. Utána párszor beszélgettünk a folyosón. MRI-n voltak, ami akkor metastazist mutatott nekik és én nem is tudtam akkor mit mondjak rá. Most is az édesapja tolta a székét. Csodálom őket, hogy ők is még így, 3 év után is küzdenek. Ha jól emlékszem az apukát Attilának hívják! Istenem, kérlej add, hogy az a nagylány is meggyógyuljon! Nem lehet hiábavaló a sok küzdelem és szenvedés, amit ezek a gyerekek megélnek.

2-3 napja egy érdekes kérdés is foglalkoztat. Tudom, hogy Magyarországon is van már regiszter a daganatos betegséget túlélt gyerekeknek. Ebbe kb. 2 éve apát is felvették. Az egészségi állapotára vonatkozó kérdésekre kellett válaszolnia. Azóta találkoztam más daganatos betegségből felépült felnőttel is és egy érdekes kérdés nem hagy nyugodni. Bizonyos tapasztalatok alapján (amit most nem szeretnék részletezni) nagyon érdekelne, hogy a daganatos betegséget túlélt, kezelést (kemót, sugarat) kapott egykori gyerekbetegek, akik felnőttek közben, örökítettek-e továnn bármilyen betegséget, illetve a gyerekeiknél tapasztaltak-e viselkedési vagy bármilyen eltérést a “normálishoz” képest. Mert szerintem ezt nem kutatják sehol, de nem az első olyan 2. generációba futottam bele, ahol a gyerekek valamilyen szinten sérültek. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés,  de nagyon érdekelne.

Tudom, ne generáljak magamnak problémákat, azonban újabbnál újabb gondolatok ütnek szöget a fejemben, amire úgy gondolom, időben meg kell találnom a válaszokat, még mielőtt Zalán teszi fel ezeket. Mert hosszútávra gondolkodom ezzel a csöpp kis emberrel, aki bár még csak 3 éve borzolja az idegrendszeremet, de remélem nagyon-nagyon sokáig! Nem maradhat bennem megválaszolatlan kérdés mire felnő! Hiszen őt ugyanúgy egészséges felnőtté akarom nevelni, mint a többieket, azonban nem szeretném elkövetni azt a hibát sem, amit a körülöttünk lévők elkövettek, hogy nem jártak utána minek mi lehet a következménye! Ha tudtuk volna mi várható (mert elvileg nagyon nagy volt az esély, hogy apa örökíti!) nem ennyi, hanem egy közös gyerekünk se született volna. Még mindig úgy gondolom, felelőtlenség kitenni egy gyereket ennek a szenvedésnek! Mert ne mondja nekem senki, hogy egy gyereknek az kell, hogy legyen a természetes, hogy hónapról hónapra kórházról kórházra, orvostól orvosig hordjuk különböző vizsgálatokra, amik közül van ami fáj vagy kellemetlen neki. 

Hát nekünk ebből a (elnézést!)  szarból kell várat építenünk! Mert Zalánnak nem csak a testét, a lelkét is egészségesen kell tartanunk. Bár ő más mint a többi 3 éves, mégiscsak ugyanolyan gyerek. Mi a kompenzációban hiszünk, hogy minden rosszat enyhíthetünk egy kis jóval. Ezért kap minden vizsgálat után Zalán valamit. Egy matricás könyvet, egy markolót vagy traktort, egy apróságot. Ösztönözzük és bátorítjuk, mert fontosnak tartjuk, mert úgy gondoljuk, ez az út visz minket előre. Ez akkor is így van, ha kölcsön kell kérnem arra, hogy egy játékot megvehessek neki! Meg lehet vetni ezért, lehet én is hasonlóan vélekednék, ha nem rúgott volna belém ekkorát az élet. De kaptam, elég nagyot, ezért bármit megteszek, hogy Zalán minél kevesebbet érezzen ebből. Meg lehet vetni, hogy segítséget kérek. Azonban soha nem kérek magamnak, mert nekem nem számít, hogy nincs cipőm és papucsban járok. Nem érdekel, higgyétek el! De az, ha a gyerekeimet gúnyolják mert nincs valamijük vagy nem olyan minőségű, mint a mai elvárt trend (mert bizony már az általános iskola elaő osztályában is ez van!!!) azt nagyon neheten viselem. Már csak azért is, mert én ezt gyerekként átéltem! És bármit megteszek, hogy a gyerekeimnek ne kelljen ezt átélni!