Valószínűleg tegnap néhányan úgy gondoltátok, csak a rossz kedvem íratja velem azokat az elkeseredett sorokat, amiket a bejegyzésemmel közzétettem.

Sajnos ez már nem múló rosszkedv, vagy hirtelen melankólia, ez a csupa valóság. És sajnos nem múlik! Bárcsak múlna! A gondok most már akkorák, amin egy kisebb csoda sem segítene, talán csak egy nagyobb. Bár már ebben sem vagyok biztos!

Mi Zalánra és az életére tettünk fel mindent. És még mindig azt mondom, hogy helyesen. Akkor is, ha ezáltal olyan mélységbe csúsztunk, amit már leírni is szégyenlek. 3 év alatt folyamatosan próbáltuk megadni Zalánnak, amiről úgy gondoltuk, hasznára vagy egészségére válik. Büszkén mondom, ez eddig sikerült akkor is, ha nagyon sok minden elmaradt.

Elmaradt számlák tömkelege van itthon, amiknek kiegyenlítésére már reményt sem látok. Eladtunk mindent, amiből pénzt lehetett csinálni, kölcsönkértünk mindenkitől, akitől lehetett. Apa mindent elvállalt és a mai napig mindent elvállal, amiből egy csöpp kis pénz is befolyhat. És egyre mélyül alattunk a szakadék. Gondolkodott apa már más munkán is, azonban a letiltás ott is csak letiltás lenne.

Mit tehetünk? Reménykedjünk? Az ember egy idő után már azt sem tud. Belefárad a lelke a folyamatos reménykedésbe. De nem akarok senkit elkeseríteni! Én már csak azt szeretném, ha Zalán meggyógyulna és vége lenne ennek a rémálomnak! De nem lesz. Még nem! 🙁

Kérjük, aki tud nekünk segíteni, az tegye meg, gyűjtse nekünk a kupakokat, elemeket! Nektek szemét, Zalánnak lehet, hogy az élete múlik rajta. Sajnos nagyon kell a segítség, mert kimerültünk testileg, lelkileg, mindenhogy!