2016.10.21.

2016.10.21.

Mint tudjátok kedden újra utazunk. Valószínűleg sejtitek milyen érzések munkálkodnak bennem. Nem könnyűek ezek a napok sem nekünk, sem Zalánnak. Már napok óta sírva ébred. Konkrétan nem tudom vajon ez az oka vagy más, de mint a gyerekek, biztos érzi a belőlünk áradó feszültséget.

Most, mikor ezeket a sorokat írom is remeg a gyomrom. És ez napok óta így van! Úgy érzem, valami nincs rendben. Nehéz!

Nehéz a mindennapos harcokat megvívnunk családon belül is, mert sajnos anyu miatt szépszámmal akadnak ilyenek is! Nehéz az anyagi nehézségeken felülkerekedni, ha az ember lelkileg teljesen odavan. Ilyenkor az, hogy az ember nem tudja kiváltani a gyógyszert amire szükség lenne mégnagyobb teher. És ez csak egy… A kis problémák összeadódnak és mintha mázsás súllyal nyomnák a mellkasom. 

Zalán pedig érzi a feszültséget. Napközben is gyakran nyűgös és semmi se jó neki. Éjjel pedig… Leginkább hajnalban már alig alszom mellette, folyamatosan küzd az álmaival. 

Tegnap reggel lehuzatoltam az ágyat és mikor este friss ágyneműt húztam, a kezembe akadt a kistakarója, amit akkor vettem hamar gyorsan Budapesten a Tescoban, mikor egyszer bennfogtak minket a kórházban. Mikor gégegörcse volt. Hirtelen annyira valóságos lett ismét a küzdelem, mint amilyet régóta nem éreztem. Elég egy emlékkép, egy kis babaruha vagy valamelyik tárgy. Kimostam azóta a takarót, de mégis hirtelen éreztem rajta a kórházszagot. 

Sok kis sorstárs életét követem figyelemmel. Látom, ahogy küzdenek és vannak, akik feladják. Érzem én is, mikor menni készülnek. Soha, de soha nem szeretném ezt Zalánnal átélni. Szeretnék túl lenni ezen az időszakon, hogy egy kis nyugalom költözzön végre hozzánk. Elegem van az állandó küzdelemből ésfélelemből. Irigylem azokat, akinek az a legnagyobb gondja, hogy folyik a baba orra vagy elkapták a hányást. Igen, irigylem őket! 

Azt hittem egy időben, hogy majd ahogy múlnak a hónapok és évek, könnyebb lesz. Mi is szokjuk a helyzetet, beletanulunk, belejövünk. Így 3 év távlatából azt mondom, ezt nem lehet megszokni, sem belejönni. Zalán nagy, nyílik vagy már ki is nyílt az értelme. Már lesznek emlékei ebből az időszakból és egyáltalán nem mindegy,  ezek milyen emlékek lesznek. Vajon örökké félni fog az orvosoktól és összerezzen a sziréna hangjára? Vagy mégis képesek leszünk úgy felnevelni, hogy a félelme ne befolyásolja jelentősen au életét? El se tudok képzelni hogy lesz!

Borzasztóak ezek az utazások előtti napok. A bizonytalanság,  a lelki kín, a segíteni akarás és a tehetetlenség, hogy a saját gyerekünkért semmit se tehetünk. Mert ez így van! Hiába is próbálunk okoskodni. Valami pluszt tehetünk a mindennapjaihoz és megszépíthetjük őket. Vagy együtt szenvedhetünk vele.

Az biztos, hogy nyugalmunk soha sincs! Ha a lába fáj, csontáttétre gondolunk. Ha a feje fáj, agydaganatra. Ha belázasodik, leukémiára. Akkor is,  ha nem akarjuk, hogy így legyen! Ezek a gondolatok egy pillanat alatt ugranak elő az ember agyából és mire védekezne ellenük már gyökeret is ver a mindennapokban és megöli az ember lelkét, ami sivár lesz és csak a betegségre tud gondolni.

Én pl. nem tudom mikor nevettem utoljára úgy igazán. Már nem emlékszem! 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

5 × öt =