Kezdem látni, ára van a keddi napnak. Zalán azóta ki van fordulva magából, alig lehet vele bírni. Hisztizik, mindenért sír,semmi se jó neki. 

Különösen nehéz így, hogy jóformán minden nap egyedül vagyok vele/velük, hiszen apa ha nem mentőzik, akkor reggeltől estig a házban van és alakítgatja, hogy egyszer beköltözhessünk. Még ebédelni se jár haza,csak haladjon a munka. Egy szó, mint száz, nehéz! És erre már nem mondhatom azt, hogy életkori sajátosság!

Ilyenkor, az utazások szüneteiben igyekszünk úgy élni, mint más normális család. Zalánnal nem éreztetjük, hogy beteg, hiszen ezt már többször leírtam, nem akarjuk beteggé nevelni. A lelki egészsége a legfontosabb, mert hiszek abban, könnyebben gyógyul a test, ha a lélek is akarja.

Pont ezért nehéz most megbirkózni ezekkel a napokkal, mikor most ő vár válaszokat a miértekre. Ha neki el kell viselni a sok böjjödést és vizsgálatot, akkor mégis hogy van az, hogy a többieknek nem kell és ő más, de mégse másabb! Sokszor látom a szemén, ő maga se érti a helyzetet.

Sajnos a doktornéni is megjegyezte, hogy Zalán le van fogyva, így szeretnénk kicsig hízókúrára fogni, de nem sikerül. Nem akar enni. Valószínűnek tartom, hogy ebben azéer a mozgáshiány is szerepet játszik, hiszen itt falun nincs túl sok lehetőség kimozdulni. És Zalán fáradékony is lett. Ha mégis kimegyünk sétálni, fogni kell, 10 lépés után ő már nem bír menni, fáj a lába. Ezen változtatni KELL!

Hogy hogy, ezt még magam sem tudom, de körülbelül sejtem, hogy most sem a pénzt, sem magamat nemkímélhetem, megoldást kell keresnünk erre, mert most nem mennek jó irányba a dolgok. Szegény apa is ha hazaér egy hisztis gyereket lát, aki már oda se megy hozzá, nem akar vele fürdeni,  mint nem is olyan rég. Valami nagyot változott kedd óta és ez nagyon nem jó!