Hajnalban elment… A legjobb barát, a legkedvesebb segítő, a legmegértőbb ember… Aki inkább volt a testvérem, mint a barátom.

Aki imádta Zalánt és a lányokat, aki mindig olyan kislányt akart, mint Jázmin.

Aki mindig incselkedett, viccelődött, de ha kellett bármikor komoly volt. Aki ha kellett reggel 6-tól este 10-ig dolgozott egy tál étellel, csak azért hogy segítsen, mert szükség volt rá. Akire akár éjjel 2-kor is számíthattunk. Mert volt rá példa.

Aki mindig őszintén kiállt értem, Zalánért, értünk. Akár az egész világ ellen is.

Akivel volt, hogy együtt sírtunk, de legtöbbször együtt nevettünk és rengeteget dolgoztunk is együtt. Meg bosszankodtunk, ha rosszul rakta fel a csempét. 🙂 Ha visszavettünk egy darabot, csapkodott és 2 napig örök harag volt. 😀 De mindenki tudta, mi elválaszthatatlanok vagyunk.

Akivel jó volt együtt kávézni akkor is, ha ő édesítőszer helyett cukorral itta. Kettővel.

Akit mindig segíteni kellett, de ő háromszor annyit segített. Aki akár 4 fokban is társunk volt a munkában és aki akár a kéményseprő szerepet is magára vállalta, hogy legyen fűtésünk.

Mire emlékszem belőle? Mindenre. A mosolyára, az idétlen vihogására, hogy kedvence volt a rakott káposztám, de imádta a tejfölös csirkét és a rántott húst. Hogy bármikor kapható volt egy kávé mellett egy kis lelkizésre. És hogy a saját 3 gyereke mellett az én gyerekeimnek is vett nyalókát. 🙂

Hogy mi láttuk azt az arcát is, amit pl. a faluból sokan nem akartak észrevenni. A kedves, mindig segítőkész, nagyszájú “kis gengsztert”. Sokan azt mondták, léhűtő… Ők nem ismerték. A szeretetét, a ragaszkodását, az önzetlenségét.

Soha nem fogom elfelejteni! Ahogy azt sem, hogy mikor beteg lett és a vérszerinti családja látszólag ügyet sem vetve rá nem is látogatta a kórházban. Mikor hoztam haza, a hátsó ülésen sírva mondta, neki mi vagyunk a családja. Mi! MI!

Most el kellett engednünk a kezét, pedig megígérte, küzd, nem adja fel! De mennie kellett! Tudom, ő csak előre ment és várni fog… Én ebben hiszek! Addig pedig remélem fentről vigyázol ránk, a családodra, Attila!

Remélem te nevetsz most rajtunk, hogy sírunk. <3 De nagyon nehéz, mert nagyon szeretünk!