Eltelt egy újabb nap és egyre közeledik a február. Persze, tartunk tőle, ahogy eddig is, hiszen olyan sokmindenen ment már kersztül Zalán! Azt hiszem, ezek az utak most lelkileg a legnehezebbek. Talán megkockáztatom, nem is nekünk, hanem neki. Bár nekünk se könnyű.

Már majdnem nem is a műtő előtt várakozva töltött percek, hanem azok az órákó ami utána jönnek. És napok. Mikor olyannal küzdünk, ami másnak természetes, a szem kinyitásával és becsukásával.

Emlékszem, volt egy anyuka, egy család, akinek Zalánhoz hasonló korabeli gyereke szenvedett ugyanebben a betegségben. Az egyik szemét el is kellett távolítani, a másikért sokat küzdöttek. Ott is műtétek sora következett, de a műtétektől bevérzés keletkezett a szemémében és nem látott a kisember. Mivel ők is igyekeztek segítséget kérni, őket is támadták, aztán egy idő után el is tűntek. Sajnos nem tudom azóta mi lehet velük. 🙁

Szóval éljük a mindennapokat, látszólag a betegség szemébe nevetve, mégis rengeteg fájdalommalfés aggodalommal. Hogy mi visz még mindig tovább? A muszáj és a remény. Mert feladni nem fogjuk!