Nem, nem volt könnyű a tegnapi napunk.

Messziről hallottuk, hogy Zalán túl van a műtéten. A zsilipen keresztül is kihallatszott a sírása. Nyílt az ajtó, de még nem ő jött ki. De azt láttuk, hogy legalább 10-en álltak körülötte a műtő előterében a folyosón, illetve hallottuk, amint értem kiabál.

Zalán a műtét után üvöltött a fájdalomtól, pedig nagy adag fájdalom csillapítót kapott. Nagyon nyálzott is, amitől hányingere volt és se lenyelni, se rendesen kiköpni nem tudta a nyálát. Zsebkendővel törölgettem neki amennyire csak tudtam, de nem sokat segített. Egy ideig a levegőt is furcsán vette és miközben el-elbólintott, mindig azt hallgattam, vesz-e még levegőt egyáltalán.

Nagyon-nagyon sokára tudtunk csak kommunikálni vele. És szinte bármit mondtunk, ő csak sírt. Nem egyszer hangzott el a mondat; “anya, nagyon szeretlek, de meghalok”. A szívem szakadt meg érte. De nem sírtam. Nem tehettem. Tőlem mindenki azt várta, hogy erős legyek. És Zalánnak is szüksége volt rám.

Alig tudtuk rávenni, hogy igyon egy kortyot, enni egyáltalán nem akart. Nagy nehezen tudtunk csak néhány falatot beleerőltetni. Pedig ivás és evés nélkül szó sem lehetett a hazajövetelről.

Megkapta a puskát, de mivel nem nyitotta ki a szemét, nem is nagyon foglalkozott vele. A fájdalma sokkal nagyobb volt!

Hazafelé is többször meg kellett állnunk, mert sírt. De végül hazaértünk. Zalán továbbra sem nyitotta ki a szemét, zavarta a fény is, könnyezett is, fájt is neki. Így csukott szemmel vacsorázott, fürdött is. Este korán elaludt de sokszor sírt.

Reggel a már szokásos rendben folytatódott minden. A szeme összeragadt, fájt és könnyezett, a könny pedig csípte, a torka is fájt.  Óvatosan mostam le a szemét, de úgy is fájt. Mindenféle praktikát kipróbáltam rajta, csak hogy végre kinyissa a szemét, de nem értem célt. Apa sem!

Ahogy sírt, úgy pedig a torka fájt mégjobban. Gyorsan egyeztettem a gyerekorvossal, mit adhatok neki, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen. Dupla adag Cataflam mellett döntöttünk, de mintha ez se használna semmit neki.

Így aztán ebédre is csak pudingot tudott enni, mert a darabost nem tudja lenyelni, nagyon fáj neki. Azt mondja, a feje is fáj nagyon, nem csak a szeme. De persze legjobban az. 🙁

Most egyáltalán nem könnyű, minden másodpercnyi szemnyitásért keményen meg kell küzdenünk. Nem telik el egy 2-3 percnél több anélkül, hogy ne üvöltene fel fájdalmában. Pedig 4 óránként kap fájdalom csillapítót. Minden lehetséges és már-már lehetetlennek tűnő dolgot kipróbálunk, hogy jobb legyen neki vagy enyhítsük valahogy a fájdalmát, de valahogy nem sikerül. Most tanácstalanol vagyunk.

Szegényem csak fekszik leginkább a besötétített szobában. Most jobb híján alszik. Várjuk, hogy jobb legyen!