Nem is nagyon akartam írni. Fáradtak vagyunk és ezer érzés tombol bennem/bennünk. Olyan érzés, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Az előző kezeléshez hasonlóra készültünk, úgy gondoltunk, nem történhet semmi, hiszen Zalán olyan ügyes volt múltkor.

Mikor egy kis sorstárssal találkoztunk a kórházban, aki ugyanarra a kezelésre várt, mint Zalán, talán kicsit meg is könnyebbültünk. Ahogy vártunk a két kisember ügyesen eljátszott, öröm volt figyelni ahogy “eladták az osztályt”. De persze nekik ezt szabad ott, senki se nézte rossz szemmel. Mindenki csak mosolygott rájuk.

A szemcseppeknél támogatták egymást (két 5 éves gyerekről van szó!) és egész jól is ment az első kettő. A harmadiknál már volt sírás. 🙁

Kicsit kellett várni a gyógyszerre és akkor kezdett eltörni a mécses. A szívem szakadt meg Zalán legörbülő szája láttán. Félt! Nem kicsit! De bátor volt, mindig összeszedte magát.

Mielőtt bement a műtőbe, megígértette velem, hogy ott fogom várni. Mikor eljött az idő, pityeregve, riadtan, de nagyon bátran ment be.

Természetesen el se mozdultam! Nem is figyeltem az órát, hogy mennyi ideig volt benn. Minden ajtónyitásnál vártam, hogy jöjjön vagy csak hogy lássak valamit, kapjak hírt felőle. Nagy sírás jelezte, hogy jön Zalán. Valahogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire nyílt a műtő ajtó és átvehettem.

Sírt. Nagyon sírt. Sokáig! Betakargattam, ringattam, beszéltem hozzá, szerettem volna megnyugtatni, de nem sikerült. Kiabált, mert fájt a szeme és a kis keze is, ahol a branül volt. Sokáig nyugtattam, de csak hüppögött. Néhányszor hányáshatárig köhögött, majd mégjobban sírt, mert fájt. Nem tudtam segíteni. Csak nagyon sokára nyugodott meg, miután megígértem neki, hogy hazafelé megállunk egy benzinkútnál és veszek neki focis kártyát. Ma ez volt a nyugalom kulcsa, a fájdalomdíj.

Nem mertünk neki inni adni először, mert annyira zaklatott volt, hogy féltünk, kihányja. Mikor sikerült végre megnyugtatni és kortyonként megitattuk, már kicsit könnyebb volt. Lassan ehetett is. Mivel nagyon rosszul állunk most, és rettenetesen kell spórolnunk és gazdálkodnunk a maradék pénzünkkel, hiszen a hónapban még kell menni, apa csak egy kis pogácsát hozott neki a közeli pékségből, mert egyrészt azt kívánja általában, másrészt ezeken a napokon bármit ehet, amit csak szeretne és…

Viszont a szemét nem nyitotta ki. Jött a kis sorstárs is, hogy játszanak, de nem! Jött a doktornő is, egy pillanatra kinyitotta neki a szemét, majd rögtön be is csukta. Az egész nem volt több, mint egy szemrebbentés. Aztán csak ült az ölemben, a fejét a vállamba fúrta. Hiába volt a napszemüveg, meg minden, nem! Nem nyitotta ki.

Már lassan indultunk haza, de még mindig nem nyitotta ki. Megbeszéltük a következő lépéseket a doktornővel, aztán hazajöhettünk. Nagynehezen aztán a hazafelé vezető úton kinyíltak a szemecskék.

Szerettünk volna albumot venni, azonban a Budapesttől hazáig található összes benzinkúton sem kaptunk. De legalább kártya lett.

Jövő hét pénteken ismét mennünk kell. A doktornő szerint van változás, de ennek ellenére nem kaptunk sok szünetet, mindössze 1 hetet. Ez lesz a hónapban a 3. út. És félreértés ne essék, van útiköltség térítés. 21ft/km, a legrövidebb nyomvonalon haladó tömegközlekedési eszköz távolságát figyelembevéve… Persze először ki kell fizetni az utat és ha a papíron lévő 4 mező betelik, akkor lehet leadni. Utána fizetik vissza egy részét. Ez a mi esetünkben egy nem egészen negyed tank benzin ára… És sem a pályamatricát, sem a parkolást nem térítik…. Jól ki van ez találva!

Tehát jövő hét pénteken folyt. köv. 8 óra előtt a kórházban kell lennünk. De annyira bízom benne, hogy nem feleslegesen küzdünk! Az nem lehet!