2018.08.13.

2018.08.13.

Még fel se ébredtem, de már éreztem azt a különös szorító érzést a gyomorszáj tájékán. Tudom, hogy az elmúlt 5 év legkeményebb napja vár ránk és nagyon hosszú lesz ez az “1 nap”, míg meg nem tudjuk az MRI eredményét.

Nem, csalódni biztos nem fogunk, hiszen már nem reménykedünk. Valahogy feladtuk, elszállt, elengedtük. Ahogy a közeljövőre szánt terveket is, Zalán álmait is.

Lehet, ez holnap változni fog, ezzel is tisztában vagyunk. De ahogy apa mondta mindig, amilyen a mi szerencsénk…

Zalán egyelőre nem tud semmit, csak azt, hogy holnap MRI lesz. Nem mondtuk el neki a lehetséges következményeket, elég lesz akkor megtudnia, ha muszáj lesz. Annyit gondolkodtam az utóbbi napokban. Nem tudom, fogalmam sincs hogy lenne a jobb. Már arra is gondoltam, lehet megkérdezem a doktornőt, hogy nem lehetne-e, csak még egyszer, csak utoljára egy fagyasztást csinálni.

Tudom, erre nagyon kicsi az esély, hiszen kedden megmondta, nem meri. Nem lehet, valami ott már nagyon nem úgy áll, hogy lehetőség lenne rá. De én most úgy vagyok, bármit, csak a kemót ne. 🙁 Tanácstalan vagyok. Nem tudom mi és hogy lenne jobb, nem tudom mit tegyek, hogy jobb, hogy könnyebb legyen. Vagy csak hogy valahogy legyen egyáltalán. Mert ezek a mostani idegőrlő napok minden erőnket felemésztik.

Igen, mi is idegesek és feszültek vagyunk. Ezt még körülírni is nehéz. Mindenen borul a bili, egy szón, egy pillantáson… Párkapcsolat szintjén is bajok vannak, de leginkább ezért, a bizonytalanság miatt. Most úgy állunk, hogy holnapig biztos így marad minden, aztán holnap az MRI eredmény ismeretében döntünk hogyan tovább. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy Zalánnak a legfontosabb az, hogy nyugodt, megfelelő körülmények között legyen, így amíg neki mindkettőnkre szüksége van, addig az ő érdekében félretesszük a sérelmeinket. Persze ez se könnyű, de muszáj.

Ma reggel Jázminnal vérvételen voltunk, talán holnap már tudni fogjuk az eredményt. Ha holnap nem, akkor holnapután. Pénteken beszéltem az orvossal, így tudjuk, 3 választásunk van Jázmin betegségével kapcsolatban. De leginkább csak 2. 🙁 De megyünk, tesszük amit kell. Mindkét gyerek érdekében.

Aki ma levette a vért, ő ismer minket tizensok éve. Annyit mondott csak “pont ezt hiányzott még nektek, gyerekek”. Igen, ez most nagyon kellett. Pont most. Viszont talán pont azért most kaptuk ezt, hogy kicsit tompítson a sokkon, amit Zalán betegsége okoz ismét. Hogy ne csak 1 felé figyeljünk. De így még nehezebb.

Hát nem tudom. Tegnap óta egy falatot nem tudtam már enni, sírás nélkül megszólalni se tudok. Ez kegyetlen! Tudni, hogy mi vár rá! A felnőttek megtehetik és sokszor meg is teszik, hogy visszautasítják a kemót, mert nem bírják. Zalán nem teheti meg. Mert neki élni és látni kell.

Az élete most nem forog veszélyben, hiszen a daganat az agya felé csak a látóideg mentén tudna továbbterjedni, de szerencsére ez a daganat ebből a szempontból nagyon messze van. Viszont rossz helyen és hiába a rengeteg fagyasztás, valamiért ismét egyenetlen a felszíne.

De ez van. El kell fogadnunk, ha a szívünk szakad is belé. Zalán a fontos és az élete, illetve a jövője. Akkor is, ha nehéz lesz, akkor is ha mi halunk bele kicsit. Vagy nagyon. Mert ezt az őrületet 5 éven keresztül bírni… Nem lehet!

És akkor hol van a többi gyerek? Nekik milyen nehéz lehet, újra elveszíteni minket egy időre. Kiragadva a biztonságból, az állandóságból. Elég! Én nem akarom ezt csinálni!


One thought on “2018.08.13.

  1. Bizony fájdalommal olvastam végig. Nagyon nehéz nektek, nincs rá megfelelő szó!
    Kívánok, hogy minden rendben legyen, éhez legyen elég erőtok, kitartásról. Kicsi ,,,Harcos,,, harcol!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

5 × egy =