2019.02.24.

2019.02.24.

Tudjátok, rengeteget gondolkodtam! Hogy min?
Ezek a gyerekek hősök! Nem azért, mert mosolyogva végigcsinálják ezeket a borzalmakat. Azért, mert a fájdalmakat túlélik és egy idő után talán el is felejtik. Sírnak, küzdenek, néha szó szerint ordítanak, de nem adják fel. Nem adják fel gyerekként azt, amit felnőttként sokan, sőt, rengetegen nem bírnának.
Ezek nem szép dolgok, nem szívmelengető, megmosolyogtató momentumok. Ez a valóság.
Csomagolhatjuk a szenvedést mosolyok és jókedv mögé, azonban az nem őszinte. A valóság a fájdalom és a könnyek.
Az átsírt éjszakák, a kétségbeesett nappalok, mikor menni kell, tenni kell, mert KELL akkor is ha nem megy. Van, mikor csak gépiesen, automatikusan ismételve a jól megszokott gondolatsort. A kérdések, melyeket kimondani se szabad, gondolni se rá. De ki kell mondani, le kell írni és nem azért, hogy sok-sok pénzt lehúzzunk valakiről (mint ahogy egyesek állítják), hanem azért mert belül feszít. A bizonytalan, a megválaszolhatatlan. Mert lehet, hogy nem is igazán akarom tudni a választ, mert fájna, de fel kell tenni a kérdést. Mert egy kicsit enyhül a feszültség. Az a feszültség, melyet szerencsére rengetegen soha nem fogtok érezni.
Mert bizony a félszeg mosoly mögött rengeteg fájdalom van és az irigyeknek annyira fájó játékok és élmények rengeteg könnyet szárítottak fel.
Elítélhettek, hogy Zalánról sírós képet teszek fel, de én a valóságot, a fájdalmas arcát mutatom meg ennek a betegségnek akkor is, ha ez fáj egyeseknek vagy emiatt támogatókat veszítünk. Mondjuk sok szükségünk nincs is olyan “támogatónak” titulált valakire, aki privátban szó aszerint zaklat és ócsárol minket.

Márpedig igenis tessék kirántani a fejeket a homokból és szembenézni ezzel! Mert a rák akkor is rák, ha egy gyerekkel történik, akinek el se tudod magyarázni mi az. És nem is kell, hogy tudja.
Mikor ezerszer kell a szemébe mondanod, hogy márpedig be kell menni a műtőbe akkor is, ha nem akarod. Akkor is, ha utána fájni fog. Akkor is ha sírni fogsz… Pedig ez egyesek szerint csak hiszti!

Mi viszont megyünk tovább a saját útunkon, amelyet valamiért megkaptunk. Készülünk a következő műtétre, amelyig már 2 hét sincs. De megyünk, mert menni kell tovább, hogy Zalán egyszer egészséges lehessen.

Megyünk tovább, hogy szeptemberben ő is ott állhasson a sorban a többi kis elsős között. Hogy megtanulhassa írni a betűket, hogy ne csak a képeket nézegesseaz annyira szeretett mondás könyvben, hogy ne kelljen megkérdeznie, mennyi kell még a 100 ponthoz, ha 54 már megvan…

Eldöntött tény, Zalán iskolás lesz szeptemberben. Sajnos hagyományos módon nem, de magántanulóként igen. A doktornéni a hivatalos véleményt is kiadta erről, az igazgató bácsi pedig mindenben segít ezügyben.
Hamarosan kiválasztjuk a nagyfiúnak az iskolatáskát (amíg olcsó), ami minecraftos vagy star warsos lesz. És megyünk tovább, tovább, tovább.

Mert hiszünk abban, hogy a sok fájdalom nem hiábavaló és bár nagy ára van, de túlleszünk ezen is. Csak ki kell tartani, ami néha nagyon nehéz. Élni, lélegezni, dolgozni, tenni… De nem tudunk kiszállni. Így viszont megyünk tovább és talán hiszünk egy szebb holnapban!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

2 × 4 =