2019.04.24.

2019.04.24.

Gondolom várjátok a híreket felőlünk és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy próbáljuk ismét felfogni amit nem lehet.

Nehéz, de hiába is írnám le százszor vagy ezerszer ezeket a szavakat, nem ugyanazt éreznétek mint én vagy mi. Nehéz! Rettenetesen nehéz sokadszorra szembenézni azzal ami vár ránk és közben tehetetlenül várni. Remélni, reménykedni, majd feladni a reményt és szembenézni a realitással. Végigvenni a múltat, a lehetséges kimeneteleket és újra reménykedni. Majd újra szembesülni azzal ami van.

Várni, hinni, bízni, tűrni és csalódni. Nem egyszer, hanem rengetegszer. Hiszen gondoljatok csak bele, ha csak egy szerelmi csalódást veszünk, másodszorra már bizalmatlanabbak vagyunk, harmadszorra, negyedszerre, sokadszorra pedig már a maradék bizalom is elveszik, ha sorozatosan átvernek.

Mi pont így érezzük. Rengeteg apró csatát nyertünk. Mégis ilyenkor hiábavalónak tűnik minden, mert jön az újabb. Nem egy, ki tudja mennyi. Tegye fel a kezét, ki az, aki ennyi minden után még töretlenül tudna bízni, hinni, reménykedni?

A sokasodó fizetetlen számláktól csömöröm van és ha azt mondom, hogy Zalánnak egy zsemle 130 ft, egy 30 dekás kenyér pedig 500, akkor elhiszi azt valaki, hogy ebbe bele lehet őrülni? Nem 2 napja, vagy 2 hete élünk ebben. Nem is 2 hónapja! Idén augusztusban 6 éve lesz! Rangsoroljak! Mit? Az e-onnak mondjam azt, hogy nem tudom befizetni a 90 ezres villany elszámoló számlát mert a beteg gyerekemnek (és a másik 3-nak is) kellett kaját vennem? Vagy tankolnom, hogy eljussunk az orvoshoz? Vagy a gyerekeknek és főleg Zalánnak mondjam azt, hogy nincs ebéd/vacsora, nem tudok neked tízórait csomagolni az oviba, mert be kellett fizetnem a villanyt? Vagy a vizet? Gázpalackot kellett vennem? Vagy nincs fa, nincs mivel fűteni mert enni kellett? Pedig dolgozunk mindketten! Apa nem is egy, hanem 3 helyen!

Az utóbbi időben a kedvenc napszakom az éjszaka lett. Mikor alszom, nem kell gondolkodnom azon, mi vár Zalánra. Utálom a reggelnek azokat a pillanatait, mikor alattomosan de egy csapásra hasít belém a valóság.

Mit is írhatnék még, amit ennyi idő alatt nem írtam még le? Hogy félek? Ezerszer leírtam! Hogy nem tudom hogyan tovább? Azt is!

Ha Zalánra nézek, egy ugyanolyan kisgyereket látok, mint akár a tiétek. Viszont ha csak belegondolok, min ment már eddig is keresztül, belehalok. Én már feladtam volna! Hagytam volna a francba, szenvedjen akinek van ennyi energiája, nekem nincs! Feladtam volna, mert miért küzdjek elérhetetlen álomért, az egészségért.

De nem én vagyok beteg, hanem a gyerekem az! És mellette kell állnom akkor is, ha még az is fáj, hogy levegőt kell vennem.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

14 − 7 =