Második felvonás, 2. blokk első napja.

Röviden jellemezzem? HORROR! Legalább is a nap első része.

Apát hajnalban a mentőállomásról szedtük össze, mert az utolsó pillanatban mégis sikerült elcserélnie a holnapi szolgálatát. Valahogy extra gyorsan felértünk, dugó sehol se volt az M1-en pedig számítottunk rá. Igen korán az osztályon voltunk és meglepően gyorsan haladtunk. Egy ideig…

Pikkpakk megvolt a branül bekötés, bár Zalán rendesen bepánikolt, talán kicsit jobban is, mint szokott. De ügyes volt annak ellenére, hogy a tű nem volt benn először rendesen és úgy is tűnt, hogy eldurrant a véna. Aztán mégsem.

Hosszú várakozás következett, miközben vártuk a vérkép eredményét, hiszen attól függött a mai kezelés. Vártunk, vártunk, közben átestünk a vizsgálaton is, majd megint csak vártunk és vártunk… Nagy sokára ismét visszahívtak ismét vérvételre, mert hogy az első állítólag nem lett jó. 🤔 Aztán újra csak vártunk, vártunk és vártunk, míg valamikor dél körül szóltak, hogy jó az eredmény, mehetünk a szobába.

Csakhogy az osztály televolt, így a szobánkban szabad ágy sem volt. Így az ücsörgést az osztályon folytattuk. Szerencsére ez már nem tartott olyan sokáig! Ahogy elfoglaltuk az ágyunkat, már mehettünk is a kezelőbe az első adag kemós cuccért, a vincristinért, majd egyből (rövidke bemosás után) jött is a carboplatin. Szokásos menetrendet követve folytak le sorra a szerek. Van, ami 6 év alatt se változik…

Az idő hol gyorsabban, hol lassabban telt! Néha könnyebb, néha nehezebb volt lefoglalni Zalánt. Volt társas party, infúziós állvány rodeó… Nézzétek csak!

De az igazi áttörést az hozta meg, mikor kiderült, hogy a szobatárs kissrác is Minecraft és Sajt32 rajongó. No, onnan indult a bandázás. 🙂 Így már könnyebb volt!

Ami nehézséget okozott, az a hányáscsillapító beadása. Szegény Zalán annyira keserűnek találta, hogy majdnem attól lett rosszul. De ezzel az első blokk alatt is küzdöttünk és sajnos most megint ïgy lesz jó ideig.

Elég gáz, de az ebéd kicsit később érkezett, mint szokott, így már folyt akkor a kemó és hányáscsillapító ide vagy oda, Zalán egy falatot nem evett. Pedig pontosan ugyanaz volt az ebéd, mint 3 hete. Borsóleves, rizseshús. Akkor jóízűen befalta. Ma rá se nézett.

A mai kezelés hatására már korábban előjöttek a mellékhatások. Már kora délután fájt a hasa, 2 túrórudin kívül egy falatot sem evett, illetve az aduász pepsiből is csak 2 kortyot ivott egész nap. Pedig most nagyon kellene, hogy igyon, igyon és igyon, hogy mielőbb kiürüljön a méreg a kis szervezetéből.

Mikor ezeket a sorokat írom, Zalán már alszik. Egész nap nem aludt, nem is érezte jól magát. Mikor eljöhettünk a kórházból, már menni se bírt. 🙁 Persze 5 perc híján bezárták a hátsó kaput, úgyhogy kerülhettük meg a fél tömböt és még az eső is ráeredt. De…

Végre este van és végre kipihenheti a nap fáradalmait. Iszonyat egy ilyet végigcsinálni! Folyamatosan lesni, figyelni, van mellékhatás vagy nincs. Nem érzi-e rosszul magát, stb…  Délután egyszer valami történt, amit nem tudok mi volt, de egyik pillanatról a másikra úgy bepánikolt, hogy majdnem szólnom kellett a nővéreknek. Verte a víz, szédült, rosszul volt. Alig tudtam megnyugtatni. Szerencsére sikerült.

Jelenleg ismét a minden falat, minden korty egy győzelem idejét éljük és amíg ez tart, addig sajnos még a mindig csak egy lépés elv sem működik. Csak még egy órát éljünk túl, aztán a következőt is, aztán majd lesz valahogy. Holnap egy újabb kör! De haladunk! Nem adjuk fel akkor sem, ha böszme nehéz, ha sokszor legszívesebben feladnánk, csak ne lássuk a fájdalmát, ne lássuk a könnyeit! De most helyette is erősnek kell lennünk, mert… Talán már csak egy lépés van a célig. Talán már holnap… Meg KELL gyógyulnia!