2019.08.15.

2019.08.15.

Mostanában szokásommá vált a napokat egy szóval jellemezni. A mai kiakasztó volt!

Miután hajnalban a legszebb álmából kellett felébreszteni Zalánt és nagyon korán útnak indulni, hogy elkerüljük az autópályán a dugót és ezért viszonylag korán is érkeztünk… Hát… Nem számítottam rá, hogy fél 8-tól gyakorlatilag fél 1-ig fogunk Zalánnal az osztályon ücsörögni úgy, hogy eredetileg a műtét 11-re volt tervezve.

Miután az idő igencsak haladt, a dolog pedig állt, háromnegyed 10 körül kezdtem el érdeklődni, hogy akkor mi is van az oly nehezen megszerezett/levett vérrel. Szegény Zalán iszonyatosan bepánikolt a szúrás előtt, alig tudtam megnyugtatni. 🙁 No, mivel nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal, nagynehezen előkerítették az orvost, hogy most akkor mi is legyen, hiszen nekünk menni kell a műtőbe és még a vizsgálat se volt meg meg semmi. A nővérke azért megjegyezte, hogy “hááát, 39-es trombocitával ő nem hiszi, hogy megműtik”. No, ez volt az első kósza információ reggel óta. Ugye műtétre készülve Zalán nem ehetett és ihatott tegnap este óta…

Az idő csak telt, nagynehezen meglett a vizsgálat is, amikor is közölte az orvos, hogy ok, 40-es Zalán trombocitája, de mivel ez a fajta műtét nem jár nagy vérzéssel, megbeszéli a doktornővel, hogy mi legyen, aztán majd szól. Mellesleg a neutrofilje is ismét esett Zalánnak, ezt azért csak mellékesen közölte…

Várakoztunk, várakoztunk, Zalán egyre éhesebb, szomjasabb és nyűgösebb lett, fájt a hasa is már. Gondoltam egy életem, egy halálom, felhívom a doktornőt, mert ha a kórházi doki nem éri el, hátha én igen. Mert ugye azt az információt kaptam, hogy próbálta hívta az orvos a doktornőt, de nem érte el. Persze mi addig várakozzunk türelemmel…

Én egyből elértem a doktornőt, aki egyből mondta is, hogy sztorno a mai műtét, ilyen trombocitaszámmal az altatóorvos nem vállalja és nem is lehet műteni. Csodálkozik, hogy nem adták át nekünk az üzenetet, de Zalán nyugodtan ehet, ihat. Ez biztos!

No, remek! Apa gyorsan kerített enni, amit Zalánnal nagyon nehezen etettem meg. Darabonként csipkedtem a szájába a szendvics falatokat, nagynehez eszegetett. De legalább a hasfájás elmúlt.

Mi pedig csak vártunk, vártunk és vártunk, hogy valaki mondjon valamit, mi lesz, hogyan tovább! Sejtnövelő? Trombocita? Vagy semmi? Vagy egyáltalán merre tovább.

Naaaagy sokára egyszer csak szinte röptében jött az orvos és csapta az asztalra a papírt, hogy akkor holnap folyt.köv, ha nem nőnek a sejtek és a trombocita, akkor ismét sejtnövelő kell. Gyanakodva kérdeztem, hogy de ugye trombocitát nem kell kapnia? Mire elhűlve vágta oda, hogy 39-es trombocitánál nem szoktak adni… No mondom, ok! Bocsánat, hogy kérdezni mertem. Végülis… Csak a gyerekemről van szó…

Így aztán holnap újabb kör vár Zalánra/ránk. Igaz, a passzus szerint vasárnap kell mennünk. 😁😁😁 Hihetetlen, hogy ennyire figyelnek! Emlékeztek az annyiszor említett mondatra? “Meg kell jegyeznetek, a hozzátartozótok csak nektek fontos!” Hát ezt ma nagyon éreztem!

Azért azt hozzáteszem, mert vannak, akik esetleg kételkednek benne, egy ilyen napra 17 ezer Ft-ért tankoltam és csak a parkolásért 2000Ft-ot fizettem. Ebben még akkor egy falat kaja sincs.

Ha hazamegyünk és holnap vissza, akkor mégegyszer ugyanez. Ha fenn maradunk, akkor a szállás ennyi. Ebenguba. Könnyű mondani, hogy ne idegeskedjen az ember, csak persze megvalósítani nem ilyen egyszerű! Most megint melyik számlát tologassam? Vizet? Vagy villanyt? Ezek mind stresszfaktorok. Mégis Zalán az első, menni kell továbbra is. És ha minden papírforma szerint megy, akkor is van még ezenkívül kb. 2 útunk Budapestre a hónapban. 🙁

Ne haragudjatok, ha nem tudok mindig pozitív lenni! 🙁

Nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki a segítségünkre siet, bármi módon támogat minket. Kérjük, továbbra is gyűjtsétek nekünk a kupakokat, alumínium italosdobozokat, mert hatalmasak a kiadásaink. 🙁


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

négy × egy =