2020.04.20.

2020.04.20.

Egy idő után, mikor az ember csak nehézségekkel szembesül, elkezd irigyeli másokat. Mert nekik más. Mert nekik könnyebb. Mert nekik gyorsabban ment. Mert nekik legalább nem kell a folyamatosan az ember feje fölött himbálódzó pallossal együttélni. Mert legalább végleges az állapota. Mert legalább… És lehetne hosszan, hosszan sorolgatni!

Rohadtul nem könnyű a helyzet és bár már sokszor sejlett fel a talán alagút végét jelentő fény, végül mégis csak egy szentjánosbogárnak bizonyult és egy pillanat alatt tovaröppent.

Hihetetlen, hogy lassan 8 év távlatából is rettegni kell, mert bár az út talán végén járunk, ismét minden bizonytalan. Azt is tudom, hogy győzni fogunk, csak az a kérdés, hogy mikor és hogy. Hogy lesz-e erőm végigcsinálni.

És ez egy ellentét is, hiszen NEM adhatom fel. De ha lenne mód rá vajon megtenném-e? Egyértelműen NEM!

Vannak időszakok, mikor minden nehezebbnek tűnik. Nem anyagilag, nem testileg, hanem lelkileg. És ettől kelek fáradtan, ettől nincs elég energiám egy amúgy átlag napot végigcsinálni, ettől érzem úgy, mintha a világ összes baja az én vállamat nyomná. És igen, ettől nehéz anyagilag is, mert mikor az ember úgy érzi, hogy elveszíti a lába alól a talajt, akkor minden nehezebb. Nehezebb, mert átgondolni is nehezebb miből mit, mikor mit. Nehezebb, mert az se jön össze, hogy először kiteregessek, hogy esélye legyen estig megszáradni a ruháknak, vagy előbb a rántást csináljam meg a kajába, mert a gyerekek éhesek. Pedig 5 perc mindkettő. De mikor az ember lelkileg padlón van és egyszerre kell(ene) mindent megoldani, akkor az nagyon nehéz.

Igen, ilyenkor kiborulok, ha szakad a nadrág, festékes az íróasztal, csöpög a csap! Hétköznapi dolgok, melyekkel mindenki szembesül. De mikor van egy alapfeszültséget keltő szituáció, akkor minden hétköznapi dolog sokkal-sokkal nehezebb!

Sokszor nézem Zalánt, ahogy alszik és legtöbbször hihetetlen, mennyi mindenen mentünk már keresztül eddig és mennyi mindenen kellett neki átmennie. Mennyi fájdalom, melyet nem vállalhattam át tőle. Mikor naponta kérdezi, hogy de ugye mindig vele maradok, elszorul a szívem! Mindig, minden percben! Amíg csak élek!

Mikor az ember maga alatt van, a nap sem úgy süt. És bár süt, a sok-sok emlék és a sok-sok fájdalom olyan erővel tudja nyomni az embert, hogy majd megfullad és 7 év távlatából is sokszor előjön a kérdés. Miért?


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 × 1 =