2020.07.31.

2020.07.31.

Holnap…

2013. augusztus 1-e volt az a nap, mikor kiderült, hogy baj van. Éreztem, sejtettem már pár napja, de… Aztán borult a dolog és vitt mindent!

Nem sírom vissza a betegség előtti időket. Már nem! De sokkal jobban szerettem azt az időszakot, mint az utóbbi 7 hosszú évet!

Ez a fotó 7 évvel ezelőtt ezen a napon készült.

Zalán 2,5 hónapos volt. Még csak azt sem mondhatom, hogy nyiladozott az értelme. Egy picike baba volt. Ugyanolyan, mint a többi vele egykorú baba. És másnaptól minden megváltozott!

Emlékszem az első rémült napokra mikor talán 1 hét is eltelt anélkül, hogy ettem volna. Egy falat nem ment le a torkomon. Emlékszem az első napokra a kórházban, Rényi doktor bácsi megnyugtató szavaira, amik akkor hatalmas erőt adtak. Mégis rémület volt minden nap!

Ahogy akkor a kemók lementek és kezdődtek a műtétek, ahogy nőtt és okosodott Zalán, úgy lett egyre nehezebb. Emlékszem, az elején még abban a hitben ringattam magam, hogy mire Zalán érteni fogja mi történik körülötte, már csak egy rossz álom lesz az egész.

Sokáig vártam, hogy egyszer csak felébredjek és minden olyan legyen, mint rég! Tudtam, hogy ez nem lehetséges, de jó volt valamiben reménykedni.

Aztán jöttek a pofonok. Mikor már majdnem 1 évig tünetmentes volt Zalán és újra ránk mérték az ítéletet! Mikor egy furcsa és érdekes rövidülő periódust figyeltem meg (talán a régiek még emlékeznek, 6 hónap, majd 3, aztán 6 hét és 3 már csak a kiújulások között) és mindenki hülyének nézett, de éreztem, hogy baj van. Egy anya megérzi, mikor megszólal a vészcsengő. És bennem szólt. Nem halkan, hanem ezerrel csörömpölt!

És ezt éreztem tavaly is, mikor az ismételt kemó után újabb kiújulás következett, ami itthon nem is volt biztos, hiszen itt csak 1mm-es volt a dög és elvileg nem élt… Aztán mégis és nem is csak 1mm-es volt! Akkor úgy éreztem, elveszítjük Zalán látó szeméért a harcot és 6 évet dobunk ki az ablakon.

Aztán egy csapásra javulni kezdett a helyzet. Bár először még egy kisebb világ omlott össze bennem, mikor a professzor a helyzetet vázolva csak annyit mondott, hogy ígérni semmit sem tud, de mindent elkövet. Elkövette! Nekünk valóban mindent! A reménytelent fordította ismét jó irányba. Reményt, hitet adott, Zalánnak pedig gyógyulást.

Hogy most mi a helyzet, azt nem tudom. Majd csütörtökön! Talán! De nagyon bízom benne, hogy a gyógyulás egyre biztosabb és egyre jobban magunk mögött tudhatjuk a rémes napokat, heteket!

Elkiabálni nem merem, nem is akarom! Mindig csak 1 lépés előre, ez a cél! Az életünk nem lett könnyebb, hiszen a rettegés ugyanúgy jelen van, hogy mi van, ha mégsem sikerült… De talán egy idő után el merem majd hinni, hogy igen, győztünk, megcsináltuk!

Hiába veszett annyi minden, család, tanulmányok, rengeteg minden! Most úgy érzem, eljön az az idő, mikor mindezt az élet valahol visszaadja, reménykedem benne!

Vannak nehézségek most is, hazudnék ha azt mondanám, hogy minden happy. Mert sajnos ez nem így működik. De igyekszem mindent megtenni, hogy Zalánnak és a testvéreinek jó legyen! Ami tőlem telik, igyekszem nekik előteremteni. Nem könnyű és sokszor lelkileg nagyon nehéz. Nem is tudom hogy írjam…

De az a lényeg most, hogy nagyon-nagyon sokáig legyen tünetmentes Zalán. Így nem hagytunk fel a vitaminokkal, étrend kiegészítőkkel. 🤞🤞🤞 Sikerülnie kell!

 


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

öt × kettő =