2020.09.28.

2020.09.28.

Emlékszem, hogy tavaly ilyenkor, a kemók után megkönnyebbülten azt hittem, már minden sínen van, megnyugodhatok. Aztán nem így lett, hiszen a szeptember 30-i “csak biztonsági” műtét utáni MRI először megnyugtatott, majd miután megláttam a monitoron az eredményt, földig rombolt ismét.

Mert telefonon keresztül egy “minden rendben” eredményt kaptam, ami feketén-fehéren leírva már nem volt rendben. Majd kiderült, hogy a valami, ami ott sincs, mert csak 1mm-es és nem is él, de várjunk, hogy nőjjön, mert…blablabla… És nem tudtam várni! 7 év után már nem tudtam arra várni, hogy ismét vagy nő vagy nem. Vagy él vagy nem, de hát nem él. Akkor miért nőjjön? Ha él, akkor meg mire várunk 7 évvel a hátunk mögött, mikor Zalán már a végletekig ki volt akadva?

Mikor a lehetőségeket kutatva saját magam sem voltam biztos benne, hogy összejöhet, hogy meg tudom csinálni, hogy kibírom, ha egy új ítélettel szembesülök. Csak egyáltalán kapjak egy bármilyen véleményt, hogy könnyebb legyen dönteni. Mert dönteni kellett, ezzel tisztában voltam. Csak azzal nem, mi lenne a helyes döntés. Várni, míg Damoklész kardja, ami a fejem felett lebegett egyszer csak lesújt és újra nőni kezd a nem élő valami?  Vagy egyből bevállalni a nem élő 1mm-es valamire az egyik legfájdalmasabb és az elhelyezkedés miatt rizikós Ru plakkos kezelést? Össze voltam zavarodva!

Volt egy telefonbeszélgetésem és egy MRI leletem. Majd lett egy vizsgálat is, ami mindent függőben hagyott. Várjunk! Mire? 7 év után és az annyiszor hallott “bárcsak inkább meghalnék” után? Újra és újra hiú remények között lefeküdni, majd egy harcos éjszaka után hazudni, hogy vége. Mikor én is csak reméltem! Mert olyan sokszor hallottam, hogy “anya, nyugi! Túllesznek rajta!” És soha nem sikerült, csak időlegesen!

Közben pedig végignézhettem, ahogy az ilyen nehezebb esetű gyerekek sorra veszítik el a szemüket, látásukat, mert ők is egy ilyen szörnnyel néztek szembe és még elhitték, hogy sikerülhet. Mert igen, vannak egyszerűbb esetek is, amiket, akiket nem ismertem. Ebben is biztos vagyok. És van néhány nehéz eset is sajnos. Ez minden bizonnyal nem az orvos, hanem a természet hibája. 🙁 De nekem nem volt mire várni, ha egy egészséges gyereket akartam magaménak tudni.

Zalán lelkileg kikészült és már csak fogyott és fogyott. Már nem volt kedve enni! Kis lendületet jelentett az iskola, a közösség, a gyerekek, de ez se tartott tovább, mint 1-2 hét. Aztán megszületett a döntés, megyünk. Legalább lesz valami a kezemben, ami alapján felelősen dönthetek akár a Ru plakk kezelésről is. Mert ha kinn megerősítik a szükségességét, akkor az lesz a helyes út! Mert akkor tudom, hogy jól döntöttem!

A döntésemet, hogy kiviszem Zalánt Svájcba, megalapozták a család tagjai és a barátok többségének helyeslése. Ma már tudom, hogy a kedves barátnőmnek hitt Szabina ezt miért helyeselte annyira. De már nem számít!

És elindultunk. Abban a hitben, hogy pénteken hazaérkezünk. 🙂 Hát nem így lett! De most már semmit se bánok!

Sem a rengeteg idegenben átsírt éjszakát, sem azt, mikor a vizsgálat alatt együtt sírtam Zalánnal. Sem azt, mikor nem tudtam eldönteni, hogy neki adjak nyugtatót vagy én vegyek be, esetleg mindkettőnknek szüksége van rá. Ahogy azt sem, hogy mikor napokon keresztül nem ettem az első napokban és utána rosszul lettem. Semmit sem bánok már! Nem bánom, hogy szétszakadt a család, mert tudom, nem volt elég erős a szeretet, amiről azt hittem, hogy rendületlen. Nem volt méltó a bizalmamra, akiért tűzbe tettem volna a kezem. Nem baj! Elmúlt! És én ha ezer darabból is de újra felépítettem a lelkemet! Nem baj! Elmúlt! Habár majdnem minden istenáldott éjszaka álmomban újra átélem a megcsalás és megalázottság összes fájdalmát, de nem baj! Amiért mentem, elértem. Zalán jól van. És nekem most ez a lényeg!

Igen, nagyon nehéz újra felépítkezni. Bízni már talán soha nem fogok! De ez most mind nem lényeg. Ahogy a mostani gondok sem, mert bizony vannak szépszerével. Néhány napom van a villany kikapcsolásig. De eddig se írtam ki, illetve most sem kérek hozzá segítséget. Azt sem írtam ki, hogy a számlám mínuszban, kenyérgondjaim vannak szó szerint. De nem kérek hozzá segítséget! Mert bármennyire is rossznak tűnik a helyzet MA, tavaly sokkal rosszabb volt. És ha vérzik is a szívem a jelen helyzet miatt, emlékszem tavaly mennyire vérzett Zalán miatt. És boldog vagyok, hogy most nem kell aggódnom! Rengeteget veszítettem az elmúlt 1 évben! De sokkal több, amit nyertem!

ŐT!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

kettő × 4 =