Nem tudom miért kellett ennek így lennie! 

Este legyőzött a fáradtság, de még álmomban is csapongtak a gondolataim. Zalán az éjszaka folyamatosan rémálmodott, kiabált és forgolódott. Vígaszttam, puszilgattam, de nem sokat ért. Sajnos rájöttem, a puszim nem mindent gyógyít. 🙁 Bárcsak valódi gyógypuszi lenne és mint a szellő, űzné el a betegség rémét.

Annyira ijesztő az egész! Annyira gyorsan és hirtelen jött vissza közénk. Eddig a kiújulást megelőzte egy új kis ér vagy valami, ami a kiújulás előjele volt.  Most semmi, hanem egyből daganat! Annyira gyorsan és agresszíven támad és pont a látó szemében! 🙁

Pont olyan helyen, ahol a fájdalmatlan lézeres beavatkozás nem ér el. Pont ott, ahol csak fagyasztani lehet, ami viszont nem kevés fájdalommal jár. Annyira tudom már! Mivel nem tudni pontosan mekkora a kiterjedése a daganatnak, ez majd csak pénteken derül ki, nem tudjuk azt sem, elég lesz-e egy kezelés neki vagy ismét hosszabb távra rendezkedjünk be. Az biztos, hogy az, hogy már pénteken, műteni kell (tehát csak 3 nap szünetet kaptunk) nem jó előjel. Eddig 3 hét volt… Még akkor is, ha kiújulás volt. Nem volt sürgős. 🙁 Most az!

Valahogy úgy érzem magam, mint először. Mint amikor kiderült a betegség. Leforrázva, reményvesztetten és bizonytalanul. Nem tudom mi után mi következik, fogalmam sincs ezen hogy leszünk túl együtt. 

Látjátok, nem igaz, hogy a gödör aljáról csak felfelé vezet út. Vezet bizony lefelé is, meredeken. 

Este még azt hittem, ha reggel felébredek, könnyebb lesz. Azt hittem elmúlik ez a szívet szorító, agyzsibbasztó érzés. Mikor csípi a szemed a könny, de nem engedheted ki, nem szabad, hogy bárki is gyengének lásson. És főleg Zalán ne, a gyerekek ne!

Már nem is attól félek, hogy én nem fogom bírni, hanem attól, hogy ő feladja, besokall. Régebben minden kezelést összekötöttünk neki egy-egy apró élménnyel, hogy akarjon élni és ne csak a rossz maradjon meg az emlékezetében. Aztán erről jórészt az anyagiak hiányában leszoktunk. 

Tegnap, mikor a vizsgálatra vártunk, Zalán nagyon szeretett volna elmenni a vidámparkba. Én úgy tudom, a budapesti bezárt, de ezt hiába mondtam neki. Viszont így elgondolkodtatott a dolog. 

Nem keresem az okokat, mert választ úgy sem kapok, miért történt meg újra ez. A doktornénitől sem kaptam választ erre tegnap. Ahogy arra sem, meddig fog ez még tartani! Ő sem tudja! 

Bármennyire is rossz, bármennyire is nem akarom, a fülemben cseng egy régi barátunk mondata, ami azóta a szállóigémmé vált; a családot a nő tartja össze. Tudom, most megint rajtam van a sor. Életben tartani Zalánt, rávenni, hogy küzdjön és egyben tartani a családot. Bár régen nem így gondoltam, össze fogok írni egy listát arról, amit Zalán szeretne és nekiállunk megvalósítani. Mert akarom, hogy éljen! Mert nem akarom, hogy feladja!

Tudom, hogy szeretne vidámparkba menni, hajókázni a Balatonon, sőt vezetni is a hajót. Szeretne igazi markolóval markolózni, vonatozni… Nagyon szeretne igazi nagy állatkertbe menni, moziba és pattogatott kukoricát enni közben. Szeretne egy kisbiciklit és egy elektromos fekete (nem tudom miért) autót. Vörös kiscicát és papagájt. Olyan puskát, ami nem durran de hangot ad ki. Szeretné látni a tengert (nem vagyok biztos benne, hogy nem a Balatonra gondol!), kipróbálni a pecázást. Olyan sok álma és vágya még az életben! Én azt AKAROM, hogy maradjon közöttünk.

Hogy esténként összebujhassunk és megkérdezze mennyire szeretem, miközben a hideg kis csülkét a lábamhoz nyomja. Azt akarom, hogy sokáig érezzem a kis karját éjjel, amivel átölel ha rosszat álmodik. Szeretnék vele sokat kiabálni mikor rosszalkodik. 

És ilyenkor olyan, mintha a remény veszne el! 🙁