Korábban keltünk, indultunk, érkeztünk, mint szoktunk, parkoló mégse volt. Részletkérdés!

Jámin is velünk jött, mert Zalán ezt kérte tőle. Fogta a kezét a szemcseppeknél, melyeket egyre rosszabbul viselt és elkísérte a műtő elé is. 

Tervek szerint 3 rövid vizsgálat után következett volna Zalán műtétje, úgy 9 órára saccoltuk. Sajnos várnunk kellett, a műtőbe csak 10:12-kor szólították Zalánt, akivel előtte részletesen átbeszéltük mi fog történni, nehogy megijedjen.

Még emlékezett az előző műtétekrr, így a “lufira” is, amit a műtőben fel kell fújnia. Megbeszéltük, hogy bemegy, alszik egyet és aztán kijön hozzánk. Említettük, hogy valószínűleg kötés lesz a szemén, amit nem szabad egyből leszedni, nehogy fájjon a kis szeme. Műtét előtt már fájdalomcsillapítót kapott és műtét után is még a műtőben, hiszen ennél a beavatkozásnál jelentős a fájdalom.

Borzasztó sok időt töltött a műtőben. Nekem óráknak, napoknak tűnt. Bár integetve ment be, hiszen a doktorbácsit jól ismerte, mégis minden zajra felkaptuk a fejünket,  hátha ő sír. De nem sírt. Mentek a percek, ólomlábakon vánszorgott az idő és nem jött. Eltelt 10 perc , 20, majd 30 is. Ez volt a lélektani határ, mert a legutolsó műtétek maximum ennyi időt vettek igénybe. Innentől minden ajtónyitásra felkaptuk a fejünket és minden egyes alkalommal kétségbeestünk, hogy még mindig nem jön Zalán. Ültünk, álltunk, sétáltunk körbe-körbe. Az idő telt és Zalán még mindig benn volt.

A rossz gondolatok ilyenkor persze kérés nélkül, akaratom ellenére jöttek. Ahogy telt az idő, úgy szaporodtak. Már azon gondolkodtam, mi lehet bent a zsilip mögött. Lehet éppen most próbálják visszahozni Zalánt az életbe. Mi van, ha nélküle kell hazamennünk. Haza se bírok majd vezetni. Apát elküldöm vonattal, az ő életével ne játsszak, Jázmin vele megy, velem meg majd lesz valami. 

Nagysokára egyszer csak nyílt a műtőzsilip és az altatóorvos közeledett. A szájmaszk miatt következtetni nem tudtam mit fog mondani és míg teljesen közel nem ért, nem szólt. Már felkészültem mindenre. Végül csak annyit mondott, minden rendben, de Zalán még alszik. Aztán pár perc múlva a doktornéni is a zsiliphez jött és elmondta mi történt. Megtörtént a fagyasztás. A góc a régi hegben volt, szerencsére nem nőtt túl rajta. Azt, hogy meg kell-e ismételni a műtétet, nem lehet tudni, 3 hét múlva kiderül. 

10-15 perc után hangos sírás jelezte Zalán érkeztét. A szemén kagyló volt, kis keze bekötve, ahol a branül volt. Nagyon fájt neki, ez hallatszott a sírásán, de ahogy átvettem és beszéltem hozzá, már csak halkan hüppögött. Mire a padhoz értünk elbóbiskolt. Fel-felsírt, mégis örültünk, hogy alszik, hiszen addig se érzi a fájdalmat. Pedig fájt neki, dacára a műtét előtt és közben is kapott fájdalomcsillapítónak. 

Háromnegyed órát bóbiskolt még a karomban. Betakargattuk a pulóveremmel, meg ne fázzon. Ez amúgy borítékolható, mert a műtőben hideg van és eddig még minden műtét után megküzdöttünk a nátha-láz kombóval. 🙁 Ébredés után egyből inni kért, amit szerencsére már kaphatott is. Közben persze sirdogált, mert a kis kezét szorította a kötés, de gyorsan kibontottuk és Kati nénivel lazábbra köttettük. A kagylót is levetette a szeméről, mert már fájt neki ahogy nyomta. Persze előtte megbeszéltük, hogy nem nyúlhat a szemecskéjéhez, nehogy begyulladjon. És én megígértem neki mindent,  amit csak mondott, hogy szeretne. A kiskutyát, ami olyan, mint Mázli, csak foltjai is vannak (Mázli egy havanese kisfiú, Zalán és mindegyikünk nagy kedvence, szívünk csücske, igazi családtag), a létező legnagyobb puskát amit kapni lehet, tankot, katonát és katonai ruhát. Sokmindent kell jóvátennünk, hogy feledtetni tudjuk vele a fájdalmat, amit már 37-szer kellett átélnie.

Hogy hogy van most? 

Így! A szeme dagadt és könnyezik. A közérzete nem túl jó, de biztos vagyok benne, ahogy elmehetünk innen és sikerül kiengesztelni, a fájdalmak messze tűnnek majd és újra az a cserfes kis bohóc lesz, aki néhány órája még volt. Köszönjük nektek ,hogy szorítottatok neki és segítetek valóra váltani a vágyait!