A mai történetünk tulajdonképpen tegnap kezdődött, akkor indultunk el az újabb budapesti utunkra. Mivel az összes gyereket kellett hozni genetikai vérvételre, nem is volt olyan egyszerű a dolog, de sikerült eljutni Budapestre mindenkinek.
Az éjszaka szokás szerint nem telt túl jól és Zalán már 6 órakor felébredt, így mire mennünk kellett a szemklinikára, már fáradt és nyűgös volt. 10 órára kellett érkeznünk a vérvétel miatt, mert a futár 11-re ment a mintákért, amit aztán Essenben vizsgálnak meg. Először apától és Jázmintól vettek vért, majd jött Csenge, én és végül Zalán. Mindkét lány nagyon ügyes volt, egyik sem sírt, csak Csenge pityergett már a vérvétel után. Nem fájt neki, csak vérig volt sértődve, hogy öt is megszúrták. De nagyon ügyes volt ö és Jázmin is, igazán büszkék vagyunk rájuk!
Zalán nagyon sírt. 🙁 A fáradtság is rátett egy lapáttal gondolom és az is, hogy le volt fogva. Szegénykém már érti és egyre rosszabbul viseli ezeket a tortúrákat. 🙁 De muszáj! Az ö érdekében! Ilyenkor sokszor már magamra vagyok mérges, hogy nem tudok jobbat kitalálni. :(((
Kicsit vártunk.még a vérvétel után, hátha valamelyik lány rosszul lesz, aztán mivel minden rendben ment, így nemsokára a mama gondjaira bíztuk őket míg mi túlesünk a következő műtéten. A műtét eredetileg 12-re volt tervezve. Fél 12-kor meg is kapta az első szemcseppeket. Sorozatban ezután még 2 kör szemcseppet kapott. A 2. után elaludt, nagyon fáradt volt. Rendesek voltak, mert nem kellet felébreszteni a szemcsepp miatt, hanem megvárták, míg magától felkel, úgyis csúszott a műtét. Végül 13:06-kor került Zalán a műtőbe. Gondoltam gyorsan elfutok, harapok valamit míg ki nem hozzák, de éppen csak elkértem a szendvicsem, már írt is apa, hogy kihozták Zalánt. Otthagytam mindent, futottam vissza mellé. Békésen aludt a kis ember a nagy ágyban. 🙂
Mondtam apának, nyugodtan menjen, egyen valamit, én majd őrzöm az álmát. Én úgyis kibírom már estig kaja nélkül. El is ment apa. Kb. 5 perc múlva kijött az altatóorvos asszisztense megnézni jól van-e Zalán. Hát addig simogatta, hogy felkelt szegénykém. Nagyon sírt! Bármit is csináltam, csak tolt el magától. Szinte magán kívül volt. Így még én sem láttam. Fel is hívtam apát, hogy gyorsan jöjjön, mert valami nagyon nincs rendben! Szegényem ő se tudott enni, rohant vissza hozzánk! Zalán még nagyon sokáig sírt. Közben szóltak, hogy nyugodtan megitathatom, de annyira sírt, hogy nem mertem neki adni, nehogy megfulladjon! Csak nagy sokára nyugodott meg, pedig mindent próbáltunk. Kerestünk brümbrümöt, cicát is az ablakon keresztül, hallgattunk nínót, apa bohóckodott neki, labdázott… De semmi! Aztán egyszer csak megnyugodott. Ő is és mi is! Innét aztán már nem volt gond! Megivott egy teljes pohár vizet, kapott enni is. Apát elküldtük kukacért, akkor már azt is eszegetett. Labdáztunk, játszadoztunk és csak eltelt az idő.
Utána már csak a branül kivételénél sírdogált, de hát ezt soha nem szerette. Megkaptuk a zárójelentést is és a doktornéni elmondta, hogy új daganat ismét nem volt, csak a régit lézerezte meg. 🙂 Mikor elindultunk végre a szállásra, már semmi gond nem volt. 🙂 Örültünk neki, hogy túl vagyunk ezen a napon is! Alig vártuk, hogy láthassuk a csipet csapat többi tagját. 🙂
Este még közösen tettünk egy sétát a Duna partján. Nagyon tetszett a gyerekeknek a sok hajó, a nagy víz. András ki is jelentette, ha ő felnőtt lesz, Budapesten szeretne élni. 🙂
Fürdés után még egy nagyot hancúroztunk az ágyban Zalánnal. Nagyokat kacagott, mintha semmi sem történt volna vele a nap folyamán. Tündéri volt! De aztán elnyomta az álom. Nagyon fáradt volt és hosszú nap állt a hátunk mögött. És egy újabb hosszú nap várt ránk másnap!