Cseppet sem volt könnyű a nap, sőt! Még annál is nehezebb volt, mint amire számítottunk. 4 óra alvás után vágtunk neki még sötétben az útnak. Mire pirkadt, már Budapesten voltunk. Iszonyat mákunk volt, egyből a kórház bejárata előtt találtunk parkolót. 🙂 

Először a szemészetre mentünk, mert tudtuk, az MRI vége nagyon bizonytalan és nem akartunk még egy utazást. Mire a doktornéni megérkezett, mi már túl is estünk a szemcseppeken. Nem mondom, hogy sírás nélkül, sőt… Szerintem ahogy telik az idő, Zalán egyre rosszabbul viseli. 

Doktornéni nagyon megdícsérte Zalánt, mert tökéletesen végre tudta hajtani amit a vizsgálat alatt kért tőle. Mindig oda nézett ahova kellett, úgy tartotta a kis buksiját, ahogy kellett. Kérdezte is Zalántól, mit ígértünk neki, hogy ennyire koncentrált. 🙂 Hát, mi ma metrózást vagy villamosozást ígértünk. Gondoltuk 1 megállónyitól csak nem kap el semmit. A kontroll negatív eredménnyel zárult, aminek nagyon örültünk. Próbáltuk elérni, hogy csak a december 14-i onkológiai kontroll alkalmával kelljen mennünk, de mivel az 8 hét lett volna, doktornéni úgy ítélte, Zalán állapota még nem annyira stabil, hogy ennyi pihenőt engedélyezzen nekünk. 🙁 Így december 1-én kell legközelebb a szemészetre mennünk.

Háromnegyed 9-kor már a Tűzoltóban voltunk. Volt ám fejetlenség… Csak a zöld papírunkért (aneszteziológiai beleegyező nyilatkozat) fél órát álltam a nővérpult előtt az osztályon. Záróvizsgálatok és MRI hegyek vártak a körülöttünk lévő gyerekekre. Volt, aki leülni se tudott, nem maradt szék. Volt akit inkább lefektettek. Nagy sokára, szinte utolsóként került Zalán kicsi kézfejébe a branül, ami az altatáshoz kellett. Ez sem volt egyszerű, hiszen Zalán az utóbbi időben nagyon fél a tűtől. Hárman fogtuk le. 🙁 Utána kapott infúziót, hiszen nem lehetett tudni mikor kerülhet be Zalán az MRI-be, majd a délelőtt folyamán meg is vizsgálta a doktorbácsi. 

Hosszan várakoztunk, mondhatnám, hogy unatkoztunk, de ez inkább Zalánra volt jellemző. Mi inkább arra figyeltünk, hogy minden rendben legyen az infúzióval és Zalánnal is, hiszen nekünk már nem jutott perfurzor és valahol mindig megtört az infúziós cső és nem csepegett. Zalán néha tévét nézett, néha a telefonunkon videót, néha csak bámult ki a kis buksijából. Délben mehettünk át a másik kórházba, szerencsére ismét pont a kórház előtt találtunk parkolót. 12:06-kor indítottam sms-ben a parkolást. Nagyon sokat kellett várnunk. Zalán egyre rosszabb állapotban volt. Éhes és szomjas volt. No és türelmetlen. Egy idő után felvette a képen látható alakzatot.

Itt már nagyon látszott, hogy levert volt. Fáradt és kimerült, hiszen utoljára tegnap este ehetett és ihatott. Végül háromnegyed 3 után került be az MRI-be, ahol majdnem pontosan 1 órán keresztül volt. Apa vitte be és apa is hozta ki. A karjaiban altatták el ismét. Most nem mondta mit érzett. Csak annyit mondott, hogy sírt Zalán mikor beadták az altatót, mert feszített neki. 🙁

Mikor kijött még nyűgösebb volt. Egyből inni szeretett volna, csakhogy nem lehetett. Még várni kellett, amit egy idő után már néma belenyugvással és leverten viselt. Aztán végre ihatott. Viszont az éhségtől fájt a gyomra. Féltünk hányni fog, mert egyszer azt mondta, hányingere is van. De aztán hozzátette, hogy nagyon éhes. 🙁 Enni viszont ott és akkor nem volt lehetőség. 

Leírnám a véleményem az egész szervezésről, de inkább megtartom magamnak. Senkit sem akarok szidni! De az, hogy 1-3 éves gyerekek több órát várnak étlen-szomjan úgy gondolom nem normális. Főleg annak tükrében, hogy mint kiderült, mindenkit ugyanakkorra, 8 órára rendeltek be a kórházba. A gyerekek MRI vizsgálata után elvileg felnőttek MRI-je jött volna 3 órától. Azonban mikor mi eljöttünk még volt olyan gyerek, aki be se került (5 órakor!). A felnőtteket sétálni küldték úgy, hogy jöjjenek vissza 7-re… Nem akarom minősíteni!

Ahogy a klinikán lévő wc állapotát sem. Áldom az eszem, hogy bár Zalán megbízhatóan szobatiszta, mégis pelenkát adtam rá és nem kellett oda elvinnem wc-re, aminek a padlója vizeletben, a csempéje xarban úszott, az egész mellékhelyiséget pedig keserű dohányszag lengte be… Pelenkázó helyiség persze sehol. Várakozás közben pedig zombivá asszimilálódott emberek sétáló (botladozó?) tömegeit nézhettük végig. Volt, akit két mentős kísért, mert félő, hogy egyedül nem bírt volna megállni a lábán, annyira le volt szedálva. Az üveges tekintetek egyszerűen ijesztőek voltak még számomra is! Volt egy férfi, aki abban élte ki magát, hogy kihangosított telefonnal járt-kelt telefonált. Nem zavarta, hogy a frissen altatott, még pihenni vágyó gyerekek álmát zavarja meg… És ezek csak részletek! 
Tudom, mindig panaszkodok! Ne haragudjatok,  de ezek olyan dolgok, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni!

Mikor a kórházból kiértünk, a szélvédőn gyönyörű zöld mikuláscsomag diszelgett annak ellenére, hogy kifizettem a parkolást. Apa egyből hívta az ügyfélszolgálatot, ahol kiderült, hogy én hibáztam, az MRW helyett MRV-t adtam meg rendszámnak. Holnap megpróbálom e-mail-ben elintézni a dolgot, hátha nem kell kifizetnem!

7 órára értünk haza. Zalán egyből pizzát szeretett volna és mivel ő az első, a második, a harmadik és a sokadik is, nekiálltam pizzát gyártani. Még akadt itthon egy kis sonka, igaz sajt nem volt, de az a lényeg, a kedvére tudtam tenni. 

Nagyon hosszú volt ez a nap! Most jön 3 hét feszült várakozás, hiszen MRI-n az a jó hír, ha 3 hétig nem kapunk hírt, nem csörren meg a telefon. Bízom abban is, hogy a corpus pineale ciszta sem nőtt… 

Most tudom, jönnek a rémálmok, de..