Mondanék jó hírt, de nem tudok.  Andrásnak tegnap reggelre 39 fokos láza lett és Zalán sincs jól. Megint a 2 éjszaka telt el úgy, hogy hányásig köhögött. Szeretnék már kimászni ebből a betegség spirálból, de úgy látszik ennek még nem jött el az ideje!

Itthon folytatódik a házfelújítás, de a mai nap kis szünet lesz, ugyanis már nincs mivel fűtenünk, először ezt kell megoldani. Van még egy kevés fánk, de az olyanvizes,  hogy bármit is csinálunk vele, nem ég. Szóval most ez az első, a beteg gyerekek mellé meleget varázsolni. Remélem sikerülni fog!

Múlt héten, mikor beszéltem a Tűzoltóval, azt hittem,  ezen a héten már minden rendben lesz és tudunk is menni. Ennek ellenére sajnos nem. Már annak is örülnék, ha jövő hétre rendbejönne Zalán,  hogy a szemészetre menni tudjunk.

Sokat gondolkodtam rajta az utóbbi időben mennyi minden történt. Zalán beteg lett, megpróbáltunk a víz felszínén maradni és közben szép csendben felnőttek a gyerekek. Csenge akkor kezdte az ovit és már iskolás. Jázmin akkor ment elsőbe és már lassan felsős. András közben hetedikből középiskolába került, ahol a körülmények ellenére szépen megállja a helyét. Ahogy a lányok is! A bizonyítványok is szépek lettek! 🙂

És mégis mennyi minden változott körülöttünk! Folyamatosan alkalmazkodnunk kell az új és újabb helyzetekhez. Folyamatosan átszervezzük az életünket és gyakorlatilag már minden szabályt ezerszer felülírtunk. Talán csak egy maradt meg azokon a napokon, mikor itthon vagyunk,  ez pedig a napirend. Bár Zalán most, hogy beteg, ezt is felülírja. Nehezen alszik el este, éjjel sokszor köhög, aztán sokáig alszik és mégis nyűgös napközben.

Sokszor eszembe jut milyen pici baba volt, mikor az utolst pénzemmel rohantam vele Győrbe, mert éreztem, nagy a baj. Soha nem fogom elfelejteni, rizst főztem, mikor észrevettem az eltéveszthetetlen tünetet, a fehéren tükröződő pupillát. Hogy a rizs mellé mit főztem, arra már nem emlékszem! 

Emlékszem az első zűrzavaros napokra, amikor nem tudtuk mi lesz és mi után mi következik,  csak azt tudtuk, kedden kezdődik a kemó és elképzelni se tudtam, hogy egy pici, 2,5 hónapos, alig 6 kikós baba túlélheti a kezelést. És kérdezni se mertünk, mert lehet jobb volt a tudatos tudatlanság, mint a biztos rossz!

Az első kérdést Rényi doktorbácsibak mertük feltenni és akkor a megnyugtató szavak varázsütésre gyógyították a lelkünket. Akkor és ott, a Tűzoltóban éreztük először azt, hogy túl kell élnünk ezt az időszakot és talán lesz jövő.

Túléltük. Megkaptuk a kezeléseket, megvolt a több, mint 30 műtét. Nem mondom, hogy egyszerű volt végignézni ahogy oxigénpalackkal futott a 2. altatóorvos is abba a műtőbe, ahol Zalán volt és a félórás műtét már 2,5 órája tartott… Nem, egyáltalán nem volt könnyű. De pont ezek a pillanatok azok, amik megerősítettek abban, hogy nekünk ki kell tartanunk, hiszen Zalán is kitart.

Ő nagyon akart és nagyon akar élni. Nekünk pedig kötelességünk a lehető legtöbbet és még annál is többet tenni érte, hogy méltók legyünk a szeretetére és a bizalmára. És pont ez az, ami mozgatja az életünket. Ha kérek, neki kérek. Ha veszek, neki veszek. Ha adok, neki adok. Mindent! Akár az életemet is!