Most értünk haza.

A mai nap kicsit felemás volt, hiszen elmaradt a hajnali indulás és az előző napi készülődés. Ma csak délre kellett érkeznünk.

Természetesen a városban parkolni a lehetetlennel volt egyező, rengeteg autó állt már tilosban is, így sok választás nem lévén maradt a parkolóház (és később az 1600Ft-os parkolási díj).

Rengeteget kellett várni és Zalán nagyon unatkozott, de csak sikerült kibírni. A szemcseppek már egész jól mennek és tulajdonképpen már semmire sincs panasz. Zalán ügyes és érti is, hogy mi miért és miért úgy történik. Vannak kis ellenkezések, de most ezt is egész ügyesen csinálta végig.

Mivel sokat kellett várni, most nem volt lehetőség UH éd OCT vizsgálatokra. Amennyit láthatott a doktornő, azt rendben találta. Ez most egy nagy megkönnyebbülés.

Minden évben azt kértem születésnapomra, karácsonyra, illetve szinte minden alkalomra, hogy Zalánnal ne legyen baj és sajnos mindig volt. 🙁 Most babonás lettem, már nem kértem ilyet. Valahogy belefáradtam a gondolatokba és érzésekbe. Most nem kértem ilyet, gondoltam jöjjön aminek jönnie kell és majd akkor ráérek gondolkodni, hogyan tovább.

Egyetlenegy nagy vágyam volt, de ezt se mondtam ki! Hogy ha baj is van, de ne kelljen, illetve ne most kelljen visszamenni Svájcba. Mielőtt félreértené bárki is, leírom miért gondolom így.

Imádom Svájcot. Imádom az ottani embereket, a mentalitást, hogy annyira más, mint ez az ország. Nem az orvosi ellátás (persze az is), hanem maga a közeg az, ami sokkal élhetőbb, sokkal barátságosabb, mint itthon. Mégis!

Tavaly rengeteget szenvedtünk. És nem csak Zalán és András vagy én, hanem a gyerekek is, akik itthon maradtak. 🙁 Nem voltunk itthon, mikor jött a Télapó. Nem voltam itt Csenge születésnapján és egyáltalán az sem volt biztos, hogy hazajöhetünk karácsonyra. Így a készülődés és az ünneplés is elmaradt. Valahogy tettük amit tennünk kellett, elkönyveltük, hogy karácsony van, majd elmúlt. Jött a szilveszter, majd elmúlt és mi indultunk újra vissza.

Kemény volt. Hegyeshalomig sírtam.

És most az volt bennem, ha baj is van, csak ne legyen akkora, hogy vissza kelljen menni! Csak akkora legyen maximum, amit itthon lehet kezelni. Vagy ne is legyen! Hát nem lett. 🙂 Zalánnal minden rendben van. 🙂

Holnap pedig Csenge születésnapja lesz. Holnap megünnepeljük. Ha sokkal nem is, de sütök egy kis tortát és veszek neki egy gyerekpezsgőt. Holnap ünnep lesz! Olyan ünnep, melyet már tavaly meg kellett volna ülnünk, de nem sikerülhetett, hiszen Zalán életveszélyben volt és akkor mindenki értette, hogy az az első, hogy életben maradjon. Megértette mindenki, de egy cseppet sem volt tőle könnyebb.

Nálunk holnap veszi kezdetét az adventi időszak.

Eddig nem mertem álmodni, maximum óvatosan tervezni. Tudom, hogy kicsi megcsúsztam, de eddig nem mertem semmit sem tenni. Még mindig nem tudom, hogy mi lenne az ideális ajándék Zalánnak. Egy szükséges de drága dolog, amit nem tudom hogy tudnék megoldani. Vagy engedjem el ezt, ne harcoljak érte mindenáron és legyen a szivacshalom. Tudom, ismerem a gyerekek álmait, vágyait. Tudom, hogy nem tudok nekik mindent megadni. De ez egy cseppet sem fog levonni abból, hogy milyen szeretettel készülődök az ünnepre és remélem, hogy azért mindenki fog örülni annak az apróságnak, ami a fa alá fog majd kerülni.

Tehát, holnaptól nálunk kezdetét veszi a készülődés. A célom pedig most nem más, mint hogy minél több szeretetet adjak a gyerekeknek! És legyen végre igazi karácsony!

Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy még mindig, 7 év után is velünk vagytok, bíztattok, szerettek. Köszönöm a sok kedves szót, bíztatást, a képeslapokat és mindent! ♥️