Tegnap este nagyon nehezen aludtam el és annyi mindenen járt az agyam. Elkezdtem nézegetni a régi képeinket és annyi minden eszembe jutott!

A régi életünk! A képeket nézegetve sokszor nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek! Nem voltunk könnyű helyzetben akkor sem, hiszen apa fizetésén már akkor is letiltás volt és akkoriban Jázmin egészségével voltak gondok. Egy alap streptococcus fertőzéssel bajlódtunk 1,5 évig, míg végül Németországból hozatott gyógyszerrel sikerült tünetmentessé tenni.

Annyira visszajöttek a boldog pillanatok, mikor kicsik voltak a gyerekek! 🙂 Mikor András volt kb. 5 éves és fél éjszaka az alvós nyusziját kerestük, mert valahogy éjjel meglépett az ágyból. 🙂 Vagy mikor Csenge született és szegény apa annyira izgult, hogy elfelejtett mentőt hívni, így éppen csak hogy beértünk a kórházba. 🙂

Vagy mikor Zalán születése előtt 2 héttel Jázmin eltörte a kis karját, de olyan cudarul, hogy még éjjel megműtötték és 2 napig feküdtem mellette a kórházban. Milyen rendesek voltak, hogy a nagy pocakomra tekintettel összetolhattunk két ágyat!

Mennyire örültünk, hogy kisfiunk lesz, hiszen apa már az első gyerek óta egy kisfiúra vágyott! Micsoda boldog percek voltak, mikor ő is megtudta. Mikor megszületett, milyen büszke volt. Nem érdekelte, hogy hány helyen dolgozik, hogy szinte sosem látjuk itthon, csak meg tudjunk élni! Voltak kiscicáink és kiscsibéink. És milyen boldogok voltak a gyerekek is!

Mikor pár nappal azelőtt, hogy kiderült Zalán betegsége, apa felvette Zalán gügyögését a telefonjával és milyen büszke volt rá, hogy “beszélgetett” vele a fia!

És mennyire össze tud dőlni az ember körül a világ. Egy szempillantás alatt! Mikor kiderült Zalán betegsége és még nem tudtunk a gyógyulásra koncentrálni. Mikor kétségbeestünk és mindenütt csak megoldás után kutattunk. Mennyire elkeseredtünk, mikor elutasított minket Essen és mennyire megkönnyebbültünk, mikor kiderült, hogy a magyarországi szakértő szerint egyelőre nem kell külföldre vinni Zalánt, mert ő tudja kezelni. A világot körbe tudtam volna ölelni!

Milyen nehezek voltak az első lépések a gyógyulás felé és mennyire nehéz volt betartani a “mindig csak egy lépést előre” elvet. Hogy ne ábrándozzunk, hanem higgyünk és bízzunk. Hogy a negatív gondolatokat tudatosan tudjuk háttérbe szorítani. És mindemellett a másik 3 gyerekkel is úgy foglalkozni, hogy ne törjön össze még jobban a lelkük, hiszen nekik is szükségük van ránk.

Milyen nehéz volt elmagyarázni Csengének, hogy miért nem találkozhat a barátaival, miért nem mehet oviba, mint a többi gyerek. Pedig az utolsó időkben már szívesen ment.

Milyen nehéz volt Jázminnal megértetni, hogy a kézfertőtlenítőt minden óra után, evés előtt és szinte mindig használnia kell, mert nem hozhat haza betegségeket.

Milyen nehéz volt Andrásnak elmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy bántották az iskolában Zalán miatt, ne szégyenkezzen, inkább legyen büszke az öccsére, aki felnőtteket meghazudtolva képes gyógyulni!

Ilyenkor annyira fáj a lelkem, hogy ezek a gyerekek nem élhetnek úgy, ahogy a kortársaik. Gondtalanul és boldogan. Hiszen az egész életünket beárnyékolja a betegség. Minden pillanatban jelen van közöttünk! Hiszen pl. most is, hogy Jázmin nem tud iskolába menni és úgy hozzák a leckét, amint visszakapunk egy füzetet vagy könyvet, mielőtt Jázmin megfogná, fertőtlenítjük. Nem paranoiásak vagyunk, csak egyszerűen óvjuk Zalánt.

Még mindig mennyi mindent vesz el a testvérektől, hogy Zalánnak kell megadni mindent, hogy továbbra is ilyen jól viseljen mindent! És nem panaszkodnak! Csenge nemrég kapott egy jégvarázsos hóembert és Zalánnak annyira megtetszett, hogy egyből “elszerette” tőle. És Csenge egy szó nélkül nekiadta, pedig szíve vágya volt. Zalánnak azóta is a kedvence, Bembernek hívja és vele eszik, vele alszik.

Nekem pedig sokszor vérzik a szívem, hogy ezeknek a gyerekeknek nem jut több! 🙁 Nem keresek már miérteket, hiszen semmi értelme. De sajnos a lelkem fáj!

Sok minden változott körülöttünk és most újabb fordulóponthoz érkezett az életünk. Hogy ezt miért írom? Ha megvalósul, majd ezt is meg fogom írni, ahogy mindent, ami történik velünk. Hogy mit hogy fogunk megoldani, azt ismételten nem tudom, de igyekszünk!

Köszönjük a segítséget mindenkinek és kérem, tartsatok ki mellettünk. Először azt gondoltam, mikor kiderült Zalán betegsége, hogy mindenki hagyjon békén, hadd búcsúzzam el attól a kis embertől, akinek csak ilyen rövidke életet szánt a sors. Aztán ahogy kezdtem elfogadni és küzdeni ez ellen, rájöttem, hogy nagyon jól esnek a biztató szavak. Hogy ha többen akarjuk, van remény, van gyógyulás. És van! Köszönöm mindenkinek a sok segítséget!