Nehezebbre sikerült ez a nap,  mint gondoltuk vagy szerettük volna.
Borzasztó éjszakán vagyunk túl. Nem csak én nem aludtam, Zalán sem. Nem tudom mi volt vele. Reggel elővigyázatosságból már fél 6-kor elindultunk. Mint nemsokára kiderült,  jól tettük. Kb. 20 km megtétele után, a győrújbaráti elágazásnál balesetbe futottunk. Még a mentők előtt, másodikként értünk oda, így apa már rohant is segíteni. Szegényem kezébe bele is állt az üvegszilánk. Nemsokára megérkeztek a rendőrök, tűzoltók és mentők és mi kis kerülővel de folytathattuk az utunkat. Ezúton is kívánunk jobbulást a sérültnek (akkor még csak az egyik sofőr jelzett sérülést, aki beszorult a roncsba)!
A felfelé vezető út is elég nehezen telt, Zalán nem aludt, nyűgös volt. Soha nem szokott ilyet csinálni!  Végül éppen időben estünk be a kórházba. Nemsokára már mehettünk is a szemcseppekre, amiket Zalán ma különösen rosszul viselt. Soha nem volt még akkora sírás, mint ma. Alig bírtuk ketten lefogni! Sajnos minden egyes szemcseppnél ez ismétlődött. Elmaradt a megszokott játék, a jókedvű futkosás. Ma csak nyüglődés volt. Elvileg elsőnek voltunk kiírva a műtőbe,  de végül csak harmadikként sikerült bekerülnie 9:15-kor. Előtte elmondtam neki a szokásos szöveget, felfújja a doktorbácsinál a lufit, aztán a doktornéni megnézi a szemecskéjét míg csicsikál és jöhet ki hozzám. Az előzmények ismeretében hatalmas ordításra számítottam de végül egy könnycsepp nélkül ment be. Olyan büszke voltam rá, mikor a többi szülő csak ámult az ügyességén! 🙂
Idegtépő percek következtek. Eltelt 5 perc, majd 10, 15, 30… és mi még mondig nem tudtunk semmit. Apa a padon ült, én egy hordágyon. Még a vért se hozták ki, hogy futni lehessen vele, pedig azt mindig kb. 10 perc után hozni szokták. Már az összes lehetőség végigfutott az agyamon, főleg azért, mert a “nemszeretjük” doktorbácsi volt az altatóorvos. Végül 9:54-kor jött ki Zalán és a háttérből kiabálta a doktornéni, hogy mi a helyzet. Apa gyorsan futott a Tűzoltóba a vérrel én pedig még fél órát ringattam a karomban az izzadt kis testét. Hőségriadó ide vagy oda, a szemklinikán kötelező a hosszúujjú, hosszúszárú kórházi pizsama (nincs klíma sem az osztályon!). Persze,  hogy izzadt szegénykém! Mikor éreztem, hogy kezd visszatérni bele az erő már vetkőztettem is. Hamarosan apa is visszaért és akkor már ihatott is Zalán.
Mivel a doktornéni még sokáig volt a műtőben, mi is átmentünk a Tűzoltóba. Kicsit kellett várnunk, de szerencsére “gyorsan” átestünk a vizsgálaton és Zalán nagyon ügyes volt. Akkor! Mert amint kijöttünk, ugyanolyan nyűgös volt mint előtte. Sajnos még vissza kellett mennünk a Szemklinikára a papírért és megbeszélni a dolgokat. Apa előrefutott és mire mi is odakeveredtünk az autóval már végzett is! A hazafelé út még rosszabb volt, mint a felfelé vezető! Zalán az utolsó 20km-t torkaszakadtából üvöltötte végig, mindenáron mellém akart mászni az anyósülésre. Apa alig bírt vele!
Nagyon nehéz nap áll mögöttünk! Egy újabb kört futottunk, egy újabb csatán vettünk részt. Hogy nyertünk-e? Nem tudni! A daganatok és gócok továbbra is ott vannak, bár most nem működnek (Istennek hála!) de sajnos nem is hegesednek. 🙁 Nem laposodnak! 🙁 Azon kell dolgoznunk, hogy ezt az állapotot megtartsuk, a lehetőségek szerint előre lépjünk. Ne legyen kiújulás és főleg ne legyen új daganat!
Ezt az utat is együtt tettük meg apával. Nem azért, mert szent a béke, hanem azért, mert Zalánnak mindkettőnkre szüksége van. Milyen szülő lennék, ha a saját sérelmem előrébbvaló lenne, mint a gyerekem érdeke? Ő az első! Vele kezdődik és végződik a családunk akkor is, ha még 3 gyerekünk van. Sajnos nekik ezt végig kell asszisztálni.  Nehéz! Nagyon!  Minden nehéz! Sokszor még az is, hogy egy pillanattal tovább éljünk. Előre gondolkodni egyáltalán nem tudok már. Nincsenek terveim sem. Nincs mire építeni. A 2 év küzdelem alatt minden elveszett, ami fontosa volt. A béke, a biztonság, a család, a jövő! Nincs hova továbblépni. Sodródok az árral és remélem valahol megtalálom a remény szigetét, ami tovább fog éltetni. Addig pedig marad a küzdelem Zalánért. Mert ez örök! És bármennyire is külön, de ezt együtt küzdjük végig apával, akinek köszönöm,  hogy ha mellettem nem is, de Zalán mellett ott áll és végigsegíti ezen a nehéz úton.
Legközelebb július 27 (vagy 28?) a következő állomás. Altatásos MRI. A doktornéni nem meri Zalánt hosszabb időre “szabadságra” engedni, így akkor is ott lesz és megvizsgálja. És ez jó, mert egy kalap alatt lemegy az amúgy 2 altatással járó procedúra!
Most újra van 3 hét szünetünk. Vár ránk a meleg, a nyár és talán egy kis lelki feltöltődés.  András jövő héten táborba megy. Apa mentős bajtársa viszi judo táborba, így ingyenes. Nagyon örültünk a lehetőségnek, legalább neki lesz módja egy kicsit kikapcsolni, fürdeni a Balatonban. Nekünk “csak” a költőpénzt kell állnunk. 🙂 Azt meg még jövő hétig megálmodom miből. 🙂
De egy a lényeg! Újabb körön vagyunk túl. A mindig csak 1 lépést előre elvet követve most töltekezünk és készülünk a következőre. 🙂 De most jól van Zalán és ez nagy szó! 🙂