2017.10.06.

2017.10.06.

Azt hiszem, ez egy nyilvános poszt lesz. Majd talán megértitek miért!

Zalán egész héten ellenkezett, nem akart jönni. Mint utólag kiderült, tervet is szőtt, hogy hogy úszhatná meg, de nem jött össze neki!

Szokásos út után érkeztünk meg és mivel eredetileg Zalán 4. volt a műtéti sorrendben, majd végül az 5. helyre csúszott, hosszas várakozás következett. Minden egyes szemcseppet egyre rosszabbul viselt és a sors fintora, hogy most nem is kétszer, hanem háromszor kellett csepegtetni. Az utolsóra mikor mentünk már kinn sírt az előtérben, kapaszkodott az ajtófélfába és teljes pánikban volt.

Megint hosszas, ám már valamivel felszabadultabb várakozás után került Zalán a műtőbe. Sírás nélkül, jókedvűen ment be. Idegtépő percek múltak egymás után, majd már órává duzzadt az idő és Zalán még benn volt! Egyszer csak meghallottuk ahogy sír. De ez nem is sírás volt, hanem szívettépő üvöltés. Egyre közeledett , így tudtuk, jön Zalán.

Átvettem és azt hittem megnyugszik! De nem! Ütött-vert, kiabált, apának a szemüvegét is összetörte, őrjöngött fájdalmában, ami hullámokban tört rá. Nagyon-nagyon sokáig sírt. Néha pár percre elcsendesült, majd ahogy újra beleszúrt a szemébe a fájdalom, újra hangosan sírt.

Nagyon nehezen vettem rá, hogy igyon, máskor pedig mindig kérte és alig tudta kivárni míg kaphat. Enni sem akart, pedig tegnap este óta nem evett! A szemét egyáltalán nem akarta kinyitni, mert amint kicsit megpróbálta, már kiabált, hogy csíp.

Megfeszítette magát, teljesen kikelt magából. Olyan tehetetlenséget éreztem, mint még sosem. Vele együtt sírtam! Nem tudtam segíteni neki és igaza volt mikor azt kiabálta, mindenki hülye, mert bántották és mi vagyunk az oka, hogy neki most fáj, mert mi hoztuk ide és ő nem is akart jönni és most nem lát. Nagyon rövid, 1-2 perces nyugalom után újabbnál újabb sírás, panaszkodás és vádaskodás következett. Ennyire még soha nem éreztem magam tehetetlennek. Mikor pedig üzent az orvos, hogy ha Zalán így csinál, akkor nem jöhetünk haza… Zalánnál teljesen elgurult a cérna.

Nagyon nehezen vettem rá az ivásra, majd az evésre. Nagyon nehéz volt így végigcsinálni. A 4 év alatt a legeslegnehezebb! Zalánnak ígértünk fűt-fát csak nyissa ki a szemét. De nem! Még csak alkudozni se akart, ami megrémített.

Ahogy kiértünk a kórházból, szemmel látható volt a megkönnyebbülés. Zalán felszabadult. Onnantól már nem volt olyan nehéz. Még fájdalomdíjként kapott Zalán egy egész kis pisztolyt, aztán indultunk haza. Apát még kitettük a mentőállomáson, mert ő dolgozni ment, mi pedig most értünk haza.

Még mindig annyi érzés dúl bennem, hogy azt szavakkal kifejezni nem lehet. Ez a nap rettenetes volt. Olyan dühöt érzek, ami leírhatatlan. Eddig is úgy gondoltam, de ezután főleg azt gondolom, ilyet egy gyerek se érdemel! Ez borzasztó!

Szerencsére apa nincs itthon és remélem a gyerekek is gyorsan kidőlnek és kisírhatom magam. Haragszom a világra, mindenre és mindenkire, amiért mi kaptuk ezt a sorsot! Nincsenek rá szavaim!

Szóval aki ezután irigyel, tegye! Bármikor szívesen átadom! Mert most úgy érzem, én nem bírom tovább. Bármennyire is azt várjátok tőlem, hogy erős legyek, most nem megy. Belefáradtam. Nincs több erőm!

Mint tudjátok, zárt csoporttá alakultunk Zalán gyógyulásának érdekében. Most is azt mondom, helyes döntést hoztam. Szerencsére sokan maradtatok mellettünk, azonban van, akinek a jelentkezését nem hagytam jóvá. Kérlek ezt fogadjátok el, oka van!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

12 + kettő =