2017.11.24.

2017.11.24.

Tudjátok, tegnap mikor elkapott a kétségbeesés, akkor se magamat sajnáltam, hanem tulajdonképpen azt, hogy csak 1 életünk van. Mert nagyon nem mindegy, hogy éljük azt le.

De nem is az én életem számít, még akkor sem, ha nekem se volt boldog gyerek vagy fiatal felnőtt korom, hanem a gyerekeimé. Legelőször is Zaláné, de nem csak az övé!

Már 4, lassan 5 évet áldoztunk a betegségnek. Az igazi gyerekkort, ami a kis barátokról, a játszóterezésekről, a gyerekzsúrokról szól(na). És ugyanezt a többiek részéről.

Csenge és Jázmin részéről a korlátlan figyelmet és fegyelmet, a barátokat… András pedig észrevétlenül nőtt fel. Amíg a korabeliek fociztak, barátkoztak, ismerkedtek, addig ő szobát festett és padlózott, hogy Zalán hazajöhessen a kemók után. Mennyi mindenről maradtak le! Talán Ti nem is látjátok mindezt, hiszen nem éltek itt velünk és nem látjátok minek milyen vonzata lett.

András, bár akárkivel találkozott, mindenki el volt ájulva az eszétől, mégis teljesen magába fordult. Jázmin iskolába se szívesen megy, mert mikor barátkozhatott volna, ő is burokban élt és nem alakult ki benne a másik gyerek iránti elfogadás és bizalom. Nagyon visszahúzódó! Csenge szerencsére csak az elmaradt barátnőzéseket sajnálja és fáj neki, hogy az ő álmai más súllyal esnek a latba. Ezt gyereki őszinteséggel ki is nyilvánítja időről időre. Ő nagyon érzékeny lett.

Zalán pedig… Neki rengeteg minden kimaradt, aminek még mi se látjuk a következményét. Pedig ő is olyan gyerek, mint a Tiéd, ő mégis már kicsikénk küzdeni kénytelen. És amíg te izgulsz egy vérvétel előtt (tudom milyen, én is tragédiaként éltem meg Andrással és Jázminnal) mi addig ennél jóval nagyobb dolgok miatt idegeskedünk.

A mi életünkből is rengeteg minden kimaradt. Az ember nem úgy képzeli az életét, hogy kórházról kórházra jár és akkor és ott sír, mikor senki se látja. Hatalmas feszültséget ad a betegségnek még csak az árnyéka is, a lehetőség, hogy bármikor újra műtétre lehet szükség. Nem is maga a beavatkozás miatt, hanem azért, mert egyszerűen nem szeretjük szenvedni látni a gyerekünket. Persze, nem szenved… Van olyan, aki ezt gondolja. De bizony! Hiszen akkor nem lennének rémálmai, nem félne a szemcsepptől, tűtől, stb. Nem hagyna nyomot a kis lelkében.

Tudom, hogy nem az anyagi javakban mérik a boldogságot és főleg nem karácsonyi ajándékban. Azt is tudom, mert látom, érzem, ebben az országban van, akinek bár betegség nem jutott, de nyomor igen és örül, ha étel lesz az asztalon. Nagyon sajnálom! De tényleg! Ennek nem lenne szabad megtörténni! De sajnos ez van, ide jutottunk. Nekünk viszont más nem maradt, mint Zalán (és talán a többiek) álmai. A találkozás a télapóval, az igazi karácsony, mikor olyan az étel, amilyen máskor nem és imádják. Mikor az az ajándék nézeget a fa alatt (hangsúlyozom, a józan ész határain belül) amit nagyon szeretnének.

Tudjátok, nekem nagyon rosszul esik, hogy András azt mondta a napokban, ő semmit sem kér, abból vegyünk a többieknek ajándékot, hogy nekik több jusson. 17 éves! Hogy lehet ennyire önzetlen?

Hát ezek fájnak! A lelkem! Aki valaha is nélkülözött már, az tudja mit érzek. A betegség csak egy vetület, ami mindent beborít. Akkor is, ha Zalán gyógyul. Mert muszáj neki!! Különben értelmetlen lenne az elmúlt több, mint 4 év!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

11 − 4 =