2020.05.14.

2020.05.14.

Eltelt egy éjszaka. Jobb nem lett, de legalább reggel van és nem kell az alvás álcáját is magamra öltenem. Nem aludtam sokat, éjféltől 2-ig sikerült csak.

Volt időm gondolkodni. Azt nem tudom, hogy hol ment el pontosan az egész, csak sejtem. Nem volt időnk egymásra, hiszen Zalàn minden szabad pillanatot lekötött. Vagy kórházban voltunk, vagy felügyeltük a gyógyulást. Az elmúlt 1 év nagyon húzós volt! Nagyon!

Műtétek, kemók, majd megint műtét, Svájc, műtétek, kemók, utazások. Ha így nézem, szinte azt mondhatom, nem is találkoztunk.

Rengeteg tervünk volt. Mikor mit csinálunk. Megpályáztuk a nagycsaládos nyaralást, megnyertük. Jött a vírus…

A folyamatos utazások…

Valahogy elszaladt mellettünk az idő, az egymásba kapcsolódás lehetősége. Nekem hiányzott, hogy odabújhassak valakihez, hogy nyíltan beszélhessek vele. Neki hiányzott valószínűleg az az anya, aki kiment Svájcba és nem ugyanaz jött haza.

Ugyanaz nem jöhetett haza. Az az anya meghalt akkor, mikor másodjára is kimondták Zalánra az ítéletet. Az az anya megszűnt ott, akkor. Aki lett helyette, az egy kemény és kíméletlen ember, aki bármit megtett, hogy a gyerekének legyen esélye meggyógyulni.

Aztán ez az anya hazajött. Ismét egy bizonytalan világba, ahol Zalánt nem a gyógyulás várta, hanem a reménytelen várakozás. A feszültség, a magyarországi korlátozott lehetőségek és az, hogy nem tudtunk nyíltan, indulatok nélkül beszélni, egy nagyon rossz irányba vitték el a dolgot.

Mert igen, az a kíméletlen anya, aki Svájcban volt sokszor nem értette meg, hogy itthon miért úgy működnek vagy nem működnek a dolgok ahogy ő szeretné! Igen, rengeteg volt abban a feszült helyzetben az összezördülés, mely igen, a kíméletlen anya hibája volt. Mert az az anya azt akarta, hogy minden esélye meglegyen a gyerekének meggyógyulni. És ehhez pénz kellett! Rengeteg pénz!

És akkor, annak az anyának nem volt kihez odabújni, nem volt aki megvígasztalta, mindenki csak azt mondta, hogy kemény vagy, bírni fogod!

Akkor AZ az anya elhitte! És mégis rengetegszer volt, mikor együtt sírt egy vizsgálat alatt a gyerekkel, viselt el, hogy ébredéskor megtépte, megrugdalta, véresre karmolta. Elviselte a dührohamokat és adagolta a fájdalom és hányáscsillapítót 4 óránként.

Állt a wc felett fél éjjel, volt, hogy már ült, volt, hogy tanácstalan volt mit tegyen egy idegen országban segítség nélkül. Az az anya önállóságot tanult. Az az időszak rengeteget tanított. Ezért az az anya màr nem tudott hazajönni!

Igen, hibáztam. Én elismerem. Nem egyszer, minden bizonnyal ezerszer is. De kész vagyok mindent megbeszélni és helyrehozni. Ahogy nagyon szeretném, hogy az alapítvány felálljon és a család a sok nehézség ellenére egyesüljön.

Az elmúlt 7 évben rengeteg ígéretet tettünk. Többek között azt is, hogy amíg a gyerekeknek, de főleg Zalánnak szüksége van ránk, addig mi itt leszünk és a családunk, mint egy védőbástya fonja körbe, hogy semmi baj ne érhesse!

Tudjátok, soha nem írtam le az elmúlt kemény hónapokban. De minden vágyam, hogy ne nekem kelljen bemenni a műtőbe, ne az én kezemben ernyedjen el Zalán kicsi teste, ne hozzám könyörögjön a könnyes tekintete, mielőtt kiüti az altatógáz. Ne nekem kelljen az ébredésnél szembenézni a karmaival, a szavaival, a könnyeivel. Ne nekem kelljen a morfium után figyelni, hogy 70-nél is esik-e lejjebb a szívfrekvencia. Ne nekem szoruljon össze minden alkalommal a szívem. Nekem ez sok! Ez nagyon megterhelő! Van olyan anyai szív, ami 7 év után már feladná és kiszállna.

Szóval mikor a tegnapi soraimat olvassátok, gondoljatok így erre az anyára! Aki kemény volt, millió darabjaira hullott és hibázott sokat. De az akarat megvan benne. Viszont lehet már késő…


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

5 × 1 =