Rosszul indult már a nap is! Még szinte a szemem sem volt nyitva, apa már mondta is! Meghalt Dédi! 🙁

Egy ideje már nagyon beteg volt és számítani is lehetett rá, hogy ez lesz a kimenetele a dolognak, de akkor is nagyon nehéz ezt elfogadni, egyáltalán felfogni. Sokáig nem voltunk jóban, úgy gondolom, hogy igazából nem is mi miattunk vagy miatta, hanem mert egyszerűen nem tudom jobb szóval leírni, uszították ellenünk. De pár éve rendbe jött a kapcsolat közöttünk és nagyon szerette a dédunokáit. És most nehéz elfogadni, hogy nincs többé! Már csak azért is, mert mi, páran a családból tudjuk, hogy ez lehetett volna másként is és akkor még mindig köztünk lenne. 🙁 De hát sajnos ez van, ez már megváltoztathatatlan.

Persze ilyenkor, mikor látjuk mennyin múlik egy ember élete, még jobban féltjük Zalánt! Hihetetlen, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra “semmivé” lesz! Én ebben nem hiszek! Bár hívő katolikus vagyok, ezen a ponton valahol meghasonlok a vallásommal és abban hiszek, hogy az emberi lélek annyira hatalmas és megfoghatatlan, hogy nem tudom elfogadni, hogy ennyi és nincs tovább! Biztos vagyok benne, hogy mindannyian céllal érkezünk a földi létbe, mindenkinek van valami feladata amit be kell teljesítenie. Talán neki ez volt, egy értelmetlen vég és ezáltal kellett rámutatnia arra, hogy egyesek milyen szívtelenül élnek. Én inkább abban hiszek, hogy abban a pillanatban, mikor az ő lelke a testéből eltávozott Győrben, valahol a világon ugyanabban a pillanatban született egy kisgyermek, akiben dédi lelke tovább élhet. Érzem, hogy így van! Én nem hiszek abban, hogy ő csak előre ment… Nem, ebben nem hiszek! Hiszek Istenben és az Ő mindenhatóságában. De ez így nagyon nehéz!

Próbálom a Zalánnal kapcsolatos negatív gondolatokat a lelkem legmélyébe száműzni, de most annyira nehéz. Hiába nincs jelenleg aktív daganat, ugyanúgy féltem. És ez szerintem még így lesz hosszú-hosszú ideig! Egyre csak olvasom a sok kis sorstárs történetét, követem őket és egyre csak látom, ahogy sokan feladják! Én ezt nem akarom! Nem nem szeretném, nem akarom! Sokszor keresem magamban a hibát, mit tehetnék többet érte, és sokszor eszembe is jut valami. De valami kicsi, valami kis plusz mindig hiányzik hozzá. Tudom, nem lehetek telhetetlen, szépen haladunk az utunkon, de sajnos még mindig nem tudom teljes bizonyossággal, az utunk hol ér véget. A célunk mindenki előtt világos, azt akarjuk, hogy Zalán meggyógyuljon!

Tulajdonképpen nem is szól másról az életünk már 1,5 éve! Sokszor még mindig olyan nehéz, mint az első napokon. A félelem, a féltés nem múlik. És ilyenkor, mikor szembesülünk, sőt, testközelből érzékeljük az élet mennyire röpke és mulandó, mennyire kell vigyázni rá… Ilyenkor azt hiszem mindannyiunknak kétszeresen is fáj a lelke! Szerencsére Zalán még kicsi, nem érti mi is ez, de a nagyobbakat jobban megviseli! Még azt sem tudom Zalánt hova teszem majd, mikor a temetés lesz, hiszen őt nem fogom kivinni a temetőbe! Bármit, csak ezt ne! 🙁