Belegondoltatok valaha, mit érezhet egy kisgyerek, akinek nincs még szabad akarata és mégis olyan helyre kell mennie, mert KELL, amitől fél?

Mert tudja, hogy ott nem jó, “bántják”, esetleg fájdalmat okoznak neki. Ő nem úgy fogja fel ezt, hogy ott segítenek neki. Szerintem ezt így 4,5 évesen nem is érti Zalán és általában az ennyi idős gyerekek.

Múltkor, mikor kontrollra mentünk és még a kórházban sem voltunk, csak az előtte levő sarkon és Zalánnak lebiggyedt a szája és elpityeredett… Azt hittem ott szakad meg a szívem!

Hiába beszéltünk, beszélgettünk előtte, hogy miért megyünk. Egy olyan gyerek, aki születésétől fogva úgy nevelkedik, hogy ő egészséges, csak “más”, nem érti 4,5 év után, hogy ő mégis mitőp beteg, mikor nem is érzi magát annak.

Megértem azt a vélekedését, hogy nem érzi a szemében a bajkeverőket, tehát nincsenek. És mennyivel egyszerűbb így élni és gondolkodni, mint úgy, hogy folyton attól retteg és figyeli magát, vajon tényleg vannak-e bajkeverők a szemében.

Tudjátok, ezt én csak gondoltam, míg tavaly ilyentájt engem is meg nem környékezett a rák. Az az 1 hónap, ami a daganateltávolító műtétig tartott annyi és annyi magyarázattal szolgált rengeteg kérdésre, amit nem értettem. Addig is tudtam, de aztán éreztem is, a rák nem válogat. És bár én az egyik legeslegenyhébb formájával találkoztam, ugyanúgy meglegyintett a szele. És ugyanúgy kattogott az agyamban a “mi lesz ha”.

Azt gondolom, bár 4 évesen a gyerekek nem tudják, hogy a rákba “illik belehalni”, de a szülőkön és környezeten érezhetik, hogy ez valami nagyon rossz. Főleg ha nyíltan be is avatják.

Másnak gondolom a helyzetet, ha egy gyerek 2-3 éves korában lesz beteg, hiszen akkor már van valami éntudata. Azonban Zalán csak 2,5 hónapos volt. Mondhatjuk úgy is, ő ebbe született bele. Ő úgy ment egy ideig a kórházba, mintha a második otthonába menne. Egyszerűen azért, mert már annyit volt ott.

Azonban még így is sokszor megkérdezte, hogy miért megyünk mi oda, ha ő egészséges. És hát mit mondhattunk volna, csak azt, hogy azért megyünk, hogy mindig is egészséges legyen. Ezzel nem hazudtunk neki, ahogy soha nem is tettük. Csak nem akartunk félelmet ültetni bele. Persze, féljen a maga egészséges módján a sötéttől, a szörnyektől és a boszorkánytól.

Azonban eljött az a kor, amikor már nem csak éntudata, hanem saját testtudata, akarata is van. És emlékek. Sajnos az idő bár mellettünk, de mégis ellenünk dolgozott, hiszen mire csak eddig is elértünk, Zalán mindenre emlékszik. Nem biztos, hogy csak a jóra, hiszen ahogy a posztom elején is írtam, még a kórházba se érünk és pityereg.

Nehéz őszintén válaszolni a felmerülő kérdésekre úgy, hogy ne ébresszek benne félelmet. Nem vagyok híve a teljes őszinteségnek az ő esetében és higgyétek el, én vagyok aki mindennél jobban ismerem a gyerekem.

Mégis vannak olyan dolgok, amikre így vagy úgy választ kell adjak neki. És sajnos sokszor nem tudok úgy válaszolni, ahogy szeretnék. Nem tudom a miértekre a választ.

Mikor utoljára hozzá kellett nyúlni a kis szeméhez október elején, rengetegszer kérdezte miért kell a műtőbe menni? Miért pont neki? És miért, mikor nem is akart? És miért? Azért, hogy fájjon neki? Mert fájt! Nem csak a szeme, a lelke is!

Fájt neki, hogy akarata ellenére kellett bemenni a műtőbe. Fájt, hogy odaadtuk a műtőajtóban állva. Átadtuk egy idegen embernek és hiába kiabált utánunk. Fájt, hogy előtte és utána lefogtuk a szemcseppekhez.

És nekünk is fájt. Ugyanaz! Fájt látni a fájdalmát, az elvesztett bizalmát, az eltűnt magabiztosságát és nyugalmát. Fájt hallanunk, hogy miattunk fáj most neki, mert mi vittük oda. És mit mondhattunk erre? Hogy azért vittünk oda, hogy mindig itt maradj nekünk? Érti ezt egy 4 éves? Nem!

Nagyon nehéz ez a kor neki, nekünk és mindenkinek. És ezért gondolom úgy, hogy kárpótolni kell mindenért. Hogy a sírás mosollyá szelídüljön, a rossz emlékek pedig megszépüljenek vagy elnyomják a rosszat.

Ezért öltöztetem vagy igyekszem öltöztetni ünneplőbe a lakást, ahogy a kicsi szívét is. Hogy öröm legyen minden napja, hogy tudja, ha netán még kell is mennie a műtőbe, utána mégtöbb, még ennél is több jó vár rá.

Sajnos nem sok segítségre találunk mostanában és itthon sem mennek úgy a dolgok ahogy szeretném. Próbálnám helyrehozni, de úgy érzem nem megy. És ez így együtt nagyon nehéz.

Mosolyt és boldogságot varázsolni, ha belül olyan sötét minden.