Holnap egy újabb nehéz nap vár ránk.
Mint megtudtuk, csak 11-re kell a kórházba mennünk, így hosszú napra készülünk. Ha 11-re megyünk, akkor kb. 13-13:30 körül kerül Zalán a műtőbe, ahonnan 14:30-15:00 körül mehetünk fel a szobába.
Ott még nem tudjuk hogy lesz, de míg a gyógyszerek hatása alatt lesz, míg szédül, míg fájdalmai vannak, nem tudunk eljönni.

Előre félek a műtét utáni ébredéstől. Ez mindig nagyon megvisel. Már most stresszelek rajta, a vérnyomásom ismét az egekben. (Pedig most becsületesen beszedem a gyógyszereimet is.

Zalán már pihen, hosszú nap vár ránk, de én ilyenkor nem tudok aludni. Zakatolnak a fejemben a gondolatok. Ma már Zalán is megkérdezte, “ugye most minden rendben van a szememmel?”. Válaszoltam, hogy igen. -De biztos? Megígéred?

Hát ezeket nehéz megválaszolni. Szívem szerint megnyugtatnám, de az az igazság, hogy nem tudom. 🙁 És ez a legkétségbeejtőbb. Fogalmam sincs mi zajlik a kis szemében. Bárcsak belelátnék!
De most csak támogatni tudom, őrizni, segíteni minden pillanatban. Mert az édesanyja vagyok, aki meghalna érte ha ezzel meggyógyíthatná.

A károgóknak meg üzenem, főleg neked Edinácska, érezd jól magad Párizsban, miközben otthon hagyod a beteg gyereked, akiért elvileg élsz. Tudod abból a párizsi út árából már meglenne a hőn áhított ház egy része! Ugye? Te is hasonló jókat írogattál nekünk.

Egy a különbség köztünk. Mi nem Zalánból élünk, hanem mindketten dolgozunk. Te viszont bizonyíthatóan a beteg gyerekedből élsz! Vagy hova megy el az évi 12 misi mikor sehol se kezelik a gyerekedet? Ja, hogy rezsire meg albérletre meg gyógyszerekre? Hadd kérdezzek valamit! Párizsba netán továbbképzésre mész?
Mert mi Svájcba gyógyulni járunk. Nem nyaralni…