Szép lassan csorog el mellettünk az élet. Néha egy nagyobb hullám jobban felkavarja az amúgy sem békés fodrokat, aztán egyszer csak elül minden vihar.

Zalán betegségével együttélni olyan, mint átkelni egy kisebb hajóval az óceánon. Nem tudjuk merre megyünk, mikor kerülünk viharba, ha belekerülünk az mekkora lesz.

Navigáció nincs, vakon tapogatózunk és sokszor magunk sem értjük, hogy ez miért pont velünk történik és miért éppen így. Érnek veszteségek is, hol kisebbek, hol nagyobbak. Van, hogy fáj átélnünk a legkisebb mozzanatot is és van, mikor könnyebben vesszük az akadályokat.
Néha feltűnnek csillagok az égen, melyek vezetnek s legalább néhány pillanatig nem érezzük, hogy teljesen egyedül vagyunk a nagy és háborgó sors-örvenyek között cikázva.

Aztán egy új nap virrad új nehézségekkel úgy, hogy még a régiek is ott vannak.
Zalánnal már 8 éve evezünk és sokszor úgy érzem, csak körbe-körbe visz az utunk. Mikor a csillagok alapján belőjük a talán jó irányt, akkor mindig jön valami, ami le akar téríteni arról az amúgy is hullámokkal és viharokkal teli útról, amire rátaláltunk.

Szép lassan magunkra maradunk. Már nem látszik a szárazföld és csak azt látjuk hol kel fel és nyugszik le a nap. Tudjuk, hogy egy új nap jön, de már azt is megtanultuk, hogy bármit hozhat. Egy idő után felhagyunk a hasztalan reménnyel és csak sodródunk a hullámokkal bízva abban, hogy az úgyis valami szárazföldre sodor. Bárhova, csak ismét szilárd föld legyen a lábunk alatt. És ismét egy új nap virrad. Teljesen mindegy hol vagyunk, egyedül. Ez biztos!

Köszönöm a gyerekeimnek, hogy ha nagyon magasak a hullámok, ők ott vannak és segítenek, navigálnak. András, a szemem fénye vagy! Büszke vagyok, ha ilyen gyerekem van, mint te! Az életem, a mindenem! Jázmin, a szívem egyik kicsi csücske, aki a jóban-rosszban igazi megtestesítője. Megnevettetsz ha fáradt vagyok és megnyugtatsz, ha ideges vagyok. Kicsi Csenge, a legkisebb és legtündéribb kiskirálylány. Önzetlen, romlatlan, mindig mindent megértő és akkora szeretetet adsz, hogy az egész ötfős családunknak elég! Zalán pedig… Felnézek rá a küzdelméért, hogy SOHA nem adja fel, akkor sem ha fáj neki! Hogy mindig őszinte, sokszor túl őszinte is. De a kis dacoskodásával, a mindig váratlan reagálásával, hogy soha nem hagy gondolkodni…

Köszönöm nektek, barátaim, akik mindig mellettem álltok, akik sokszor velem sírtok vagy együtt örültök egy jó eredmény esetén. És köszönöm nektek, akik Zalán háborgó tengerén igyekeztek támogatásotokkal csendesíteni és egyengetni az utunkat.
Most ismét egy nehezebb perióduson megyünk keresztül, ezért is posztolok kevesebbet. Majd ha minden kicsit a helyére kerül, ismét jövök. 🙂

És hogy hogy vagyunk?
Csenge és Zalán osztálya karanténban (Jázminénak is egy része). András már december közepére letudta az összes egyetemi vizsgáját és hamarosan megkezdi a negyedik szemesztert. Én pedig dolgozom. Igaz, már nincs bőr az ujjamon, de hát enni kell és rezsit is kell fizetni. 🤷🏼 Próbálunk talpon maradni. Röviden ennyi! ❤️