Régen egyfajta terápia volt nekem, hogy kiírtam a gondolataimat, félelmeimet. Megkönnyebbültem és nem éreztem magam annyira egyedül, mint amennyire valójában voltam.

Az, hogy a gyereked beteg lesz nem választás kérdése. Mégis hajlamosak vagyunk abban a tévhitben élni, hogy ugyanmár, velünk ez nem történhet meg! Én is ezt gondoltam nagyon sokáig. Az az igazság, hogy amíg nem érinti az embert a dolog, nem is veszi komolyan. Jó, hát van ilyen, de velem úgysem… Aztán mégis!

Mikor viszont kiderül, hogy mégis, akkor jön a pánik. A sok kérdés. Miért? Hogyan? Miért pont mi? Mi lesz? Hogy tudok segíteni?

Aztán vannak kérdések, melyekre hiába is keresed a választ mert nincs. És elkezded magadban keresni a hibát. A végén pedig már ezt is feladod, mert mi értelme bűnbakot keresni, ha attól még nem kerülsz ki a szószból? Semmi!

Egy idő után már minden gépiesen megy. Úgy jársz a kórházba, mintha haza mennél. De valami végérvényesen megváltozik. Az érzéseid olyan gellert kapnak, hogy sose leszel már az, aki voltál. A lépteid továbbra is ugyanazok. Megszokottan mész fel az osztályra. Tudod mi mi jön egymás után. De a félelem egyre erősebb lesz. Mert már annyira nyerni akarsz, hogy el se tudsz képzelni más forgatókönyvet. És félsz, majd még jobban félsz és egyre jobban félsz, hogy jön egy újabb kiújulás, mely a kezdeti szintre lök vissza.

Akkor gépiesen ugrálod már át a lépcsőfokokat. Már nem hetekig gyászolod a rossz eredményt, hanem csak napokig. Már nem kérdezed hogyan tovább, csak légy túl rajta minél előbb. Mert ugye még van út? Csak azt érezd, hogy nem veszett el minden! Mindeközben a lelked haldoklik.

Gyötrődsz, mert nem így tervezted. Tervezted? Ugyan, mit? Hogy lesz egy gyereked aki miatt te tulajdonképpen megszűnsz élni? Hogy ovis, iskolás lesz? Hogy tűzoltó lesz, katona, vadakat terelő juhász? Tervezted… Egyszer régen még mikor még voltak terveid…

Egy nap pedig rádöbbensz, hogy az idő kíméletlenül folyik tova és bár minden és mindenki fejlődik közben, a te problémád, a te gyereked, a ti küzdelmetek állandó lett. Annyira állandó lett, hogy már azt érzed, ebből talán nincs is kiút és felteszed azt a kérdést, hogy megéri egyáltalán? Megéri küzdeni, mikor abban sem vagy biztos, hogy nyerhettek? Felteszed ezt a kérdést magadnak. Majd másnak is. És senki se érti a gondolataidat.
Néznek rád a barátaid, a családod, hogy “mi van, meghülyültél?”. Nem, de belefáradtam.
Rettegve gondolok arra, hogy megint menni kell. Hogy megint újabb ítéletet mondhat felettünk a sors. Hogy mi van ha…

Folyamatosan kattogsz azon, hogy megéri-e. Aztán belegondolsz abba, hogy mi van ha feladod. Hiszen csak egy szem. Páros szerv. Hiszen van másik! És ránézel a gyerekre, aki kísérletezik, rákokat nevel, kütyüzik, tanul, olvas. És ha meglát mosolyra húzódik a szája. És abban a pillanatban rádöbbensz, hogy igen, megéri. Nem baj, ha a te lelked ebbe belehal, hiszen te már éltél eleget. Csak a tested bírja! Csak addig, míg már minden rendben lesz!

Hiszen mit ér az a másik szem, ha 8%-ot lát? Mit ér az a másik szem, ha az összes sejtben ketyeg a bomba? És tudod, hogy belefáradtál, de azt is tudod, hogy megéri. És mész tovább. Fáradtan, feszülten, egyedül, de mész, mert menned kell. Mész akkor is, ha minden alkalommal meghal egy újabb rész a lelkedből, mikor végignézed hogy a gyerekednek fájdalma van és nem tudsz segíteni. És akkor is ha egy kicsit újra és újra belehalsz, ha az ébredéskor adott gyógyszerre a gyerek rosszul reagál. Ha sípolnak a gépek és csak azt tudod, hogy valami ismét nincs rendben, de segíteni nem tudsz. Ha belehalsz is, de mész tovább.

Sokszor úgy érzem, itt a vég és nincs tovább. Néha nehéz már a célt is látnom. Néha már csak azt akarom, hogy hagyjon mindenki békén. És mégis! Olyan jól esik, mikor érdeklődtök. Mikor kapunk egy-egy icipici segítséget. Akkor úgy érzem, talán mégse cipelem egyedül a súlyt. Legalább is az út egy kis részén nem. Ez hatalmas lendületet tud adni. Viszont utána sajnos óhatatlanul süllyedek vissza ugyanabba a helyzetbe, mely 10 éve nem ereszt. Hát, nagyon nehéz!
Ezért kérek folyamatosan segítséget. Hiszen el se tudom képzelni, hogy e sokminden után veszíthetünk. Nem, nem veszíthetünk! Zalán lát és látni fog! Ez viszont sajnos nagyon drága.
Szóval ha valaki tud, kérem segítsen nekünk. Kicsivel, naggyal, bármennyivel.

Lépéselőnyben Zalán Egészségéért Alapítvány

OTP Bank

11737007-23725209

Külföldről indított utalások esetén:

IBAN: HU17 1173 7007 2372 5209 0000 0000

SWIFT(BIC): OTPVHUHB

PayPal: lepeselonyzalan@gmail.com

Adószám: 19235925-1-08