Ma van a szegénység elleni küzdelem világnapja! Aki teheti, márpedig szerintem kevés ember van, aki ennyit sem tehet meg, vegyen 5 kiflit az úton álló hajléktalannak és adja át szeretettel. Elítélhetjük a másikat az életéért, a cselekedeteiért, de ez nem mentesít minket a meg nem tett tettekért! Lehet, az az 5 kifli a napi étele… Igen, az is lehet, hogy ha pénzt adsz, azt italra költi. De belegondoltál már valaha is, milyen lehet az utcán élni? Ugye nem!

Elnézést a kis gondolati kalandozásért!

Lassanként újra készülünk a következő műtétre. Ez nálunk azt jelenti, hogy jobban kell figyelni, Zalán ne betegedjen meg, hiszen egy mezei nátha is meghiúsíthatja a tervezett műtétet. Ilyenkor jobban fertőtlenítünk, közösségbe egyáltalán nem visszük, látogatók közül csak azokat fogadjuk, akik teljesen egészségesek. Bízunk és imádkozunk ahogy lassan 17 hónapja tesszük. Sokszor még most is képes vagyok elhinni, hogy ez csak egy rossz álom és szeretném, ha felébrednék belőle, mert a súly, amit minden nap a vállaimon cipelek, sokszor úgy érzem, már olyan nagyon, hogy agyon nyom. Sőt, sokszor úgy érzem már, ezt nem is bánnám! Sok és még több! Mivel itthon nem beszélünk Zalán betegségéről (egyrészt, hogy tompítsuk a gyerekek előtt a tények súlyát, másrészt, mert talán még mindig tagadjuk magunk is) ez a súly nőttön nő, hiszen nincs kivel megbeszélni a sok felmerülő kérdést. Megerősítést sem kapunk sehonnan, hiszen nincs az az élő ember, aki meg tudná jósolni ennek a betegségnek a kimenetelét. Igen, most jól van Zalán, nagyon jól. Édesdeden, békésen alszik mellettem. De nem tudhatom, hogy a hibás gén, amit minden testi sejtje hordoz mikor lép újra működésbe és mikor kell újra megbirkóznunk a szörnyetegekkel. Sok ki nem mondott szó, kérdés, gondolat feszül közöttünk, mint egy háló és lassan áthatolhatatlan falakat épít körénk. Érezzük, hogy távolodunk egymástól, ami egyikünknek sem jó és próbálunk is ellene védekezni, de nem lehet. Ha kimondjuk a kérdéseket, akkor óhatatlanul felszínre törnek olyan dolgok, amiből veszekedés lesz. Így viszont lassan emészt el minket a sok probléma. Halkan és belülről.

Hiába is tennénk fel a kérdéseket egymásnak, magyarázatot nem találnánk. Kitől kérdezzük, hogy miért pont mi? Miért kell immár a második gyerekünkért küzdeni? Hiszen annak idején egyszer már megküzdöttünk Jázminért is, mikor nem tudták itthon kigyógyítani a húsevő baktérium okozta betegségéből. Sok volt akkor is feszültség, de mégsem fogtuk fel annyira tragikusan a dolgot. 1,5 év után, de megtaláltuk a megoldást, amivel azóta is szinten tartható a betegsége, bár a sok gyógyszernek hála, amit akkoriban kapott, a mája, az izületei és az immunrendszere már soha sem lesz ugyanolyan. Akkor is megkaptuk, hogy azért nem járatjuk óvodába a gyereket, mert lusták vagyunk reggel felkelni. 😀 Nem gond! Túl vagyunk rajta! És egy igazi másodikos hercegnő anyukájaként írhatom ezeket a sorokat.

De hiába is kérdezném, hogy Zalán miért beteg? Feltehetném ezt a kérdést és még talán válaszolni is tudnék rá. De a válaszban benne lenne az, amiről nem akarunk tudomást sem venni. Tudjuk, hogy apa adta tovább akaratlanul és tudattalanul a betegséget Zalánnak. Neki minden nap meg kell harcolnia a bűntudatával, nekem pedig azzal, hogy ne okoljam őt ezért! A sok mi nem mondott kérdés és meg nem fogalmazott válasz olyan éket ver közénk, amit lassan már csak az nem lát, aki nem akarja látni. A lelki problémák pedig csak megsokszorozódnak. Hiszen belülről emészt fel minden meg nem beszélt probléma, mert már félünk bármit is mondani, nehogy veszekedés legyen. Félünk megbeszélni mindent. És ez nem csak bennünk hagy nyomot, hanem akaratlanul is a gyerekekben is. András osztályfőneke pl. konkrétan megmondta, hogy a tavaly év végi “rossz” bizonyítvány a körülményeknek köszönhető. És itt van a pályaválasztás, ami a gyereknek egy életre szól. Amiben erősítenünk és támogatnunk kellene. És nem vagyunk képesek rá! Nem vagyunk rá képesek, mert a problémáink összeadódva elvonják a figyelmünket mindenről. És hogy őszinte legyek, ebben a félelemnek is nagy része van. Egyáltalán fog ez nekünk menni? Nem, így biztos nem!

Az egész életünk egy rettegés! Félünk a betegségtől, a jövőtől, a veszekedésektől. Itt kellene összetartanunk, de egyszerűen ha rászánnánk magunkat talán egy beszélgetésre, arra sem lenne időnk. Apa látástól mikulásig dolgozik, nagyon ritkán van itthon. Ha itthon vagy, én futok a tanfolyamra. És nem jutunk előbbre! Sőt! El sem tudom képzelni, ebben a hónapban is hogy fogunk tudni elmenni a hónap utolsó napján a műtétre. Most azért kell majd halasztanunk, mert az utat nem tudjuk kifizetni… Nincs befizetve a gáz, a szemétre már felszólítást kaptunk behajtótól. És már most nem tudjuk kifizetni!

A sok kifizetetlen pedig csak gyűlik és gyűlik, újabb éket verve közénk. Apa a lelkiismeretével vív harcot, hogy nem tudja ellátni a családját hiába dolgozik, én pedig a ki nem mondott szavakkal.

Délelőtt beszélgettünk, tervezgettünk… A karácsonyról is szó esett. Apa is barkácskészletet gondolt Zalánnak, mert annyira szeret tüsténkedni. 😀 Én nem szeretnék semmi ajándékot magamnak, csak hogy a gyerekeim arca ragyogjon azon a 3 napon és szeretném Zalán szemében látni a csodálatot, amikor megpillantja a karácsonyfát. Hiszen ez lesz az első igazi karácsonya, amit már érteni fog!