Mondhatnám, hogy könnyebb lett az életünk mióta lement az Rtl-es riport, de hazudnék. Sok dolog változott körülöttünk, megismertünk egy maroknyi kedves embert és remélhetőleg a kapcsolat meg is marad közöttünk. Viszont sajnos ugyanúgy küzdünk. Ugyanolyan rettegésben telnek a mindennapjaink. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, hogy elveszíthetjük Zalánt! Ilyenkor tudatosan próbálom elterelni a gondolataimat, mégis folyton előjön, kísért a gondolt. Mikor pedig egy újabb gyerek költözik az égbe, kisangyalként vigyázni a küzdő többiekre, még jobban felerősödik bennem a rettegés.

Folyamatosan új lehetőségeket keresek, hogy tudnám neki megkönnyíteni ami még rá vár, hogy tudnám a gyógyulását még jobban elősegíteni. Minden tanácsot meghallgatok, majd kutakodok az interneten, keresem a véleményeket pro és kontra. Nem könnyű hiszen egyrészt Zalán betegsége nagyon ritka és kevés a valós információ, másrészt pedig a daganatos betegekre külön lehúzó iparág fejlődött.

Többen is kérdezték a küzdelmünk kezdete óta, hogy “hát nem mindegy milyen C vitamint kap?”. Hát nem mindegy! Sok esetben nem pontosan az, nem pontosan annyi van a szerben mint amit a csomagoláson feltüntetnek. Sajnos a jónak viszont ára van. 🙁 Nekünk most semmilyen ár nem sok, hiszen a gyerekünk élete a tét. Ha tehetném, cserélnék vele, hiszen én már éltem, rá viszont még annyi jó dolog vár! Neki itt kell maradni velünk, hogy együtt élhessük meg az élet csodáit. Ehhez sok dolog kell, de az első most az egészség. És milyen faramuci egy helyzet, hiszen az, hogy őt meg lehessen műteni, attól is függ, a tesók mennyire egészségesek! Egy nátha meghiúsíthatja a következő műtétet. Ezért a többieket is igyekszünk jó minőségű  étrend kiegészítőkkel “tömni”. Nem azért, mert így tetszik, azért, mert így kell lennie. Ehhez sok, sőt, még több pénzre van szükség. Ezért ha bármi lehetőség adódik, mi ezt megragadjuk még akkor is, ha az a vád ér bennünket, hogy a csapból is mi folyunk. Nem baj! Már megtanultuk, hogy az átkozódó üzeneteket olvasatlanul töröljük.

De talán nem is ez a legnehezebb, hanem megbirkózni a saját gondolatainkkal. A feszültség pedig minden egyes műtét előtt és után hatalmas. Igazából lehetőségünk sincs levezetni. Sajnos ez érződik is a családon. Nem csak rajtunk, a gyerekeken is. Pedig próbálunk mindent úgy tenni, mint egy normális családban, mégis érzik a gyerekek is, hogy nem telesen jó minden. Csenge pl. nagyon érzékeny lett, minden apró dolgon elsírja magát. Ez nekünk sem jó, mert sokszor emiatt úgy érezzük, rossz szülők vagyunk.

Lassan készülődünk a télapóra, karácsonyra. Még mindig rejtély, hogy Zalánnak mit hoz a Mikulás, hiszen ő nem ehet csokit (és meg sem eszi!), diabetikus mikulást pedig talán még nem is láttam soha! Elsején ha megyünk Budapestre, megpróbálom azért felhajtani valahol, legalább 1 darabot, hogy azért ez a kis ember mégsem érezze annyira, hogy ő más, mint a tesók.

A Jézuskával is hadilábon állunk, de leginkább a lányoknak. De addig azért még van egy kis idő és lehet addig még 2 műtét is vár ránk! Most egyelőre próbálunk az elsejére koncentrálni. Mindig csak a következő lépésre! De ezen is túl leszünk, mert túl kell lennünk. Csak minden rendben menjen!

Hamarosan újabb árverést indítunk, kérek mindenkit, ossza majd meg!