Ma főzés közben annyi minden járt az eszem. Sok minden felidéződött bennem az elmúlt több, mint 2 évből.

Eszembe jutott a rémület, mikor megjelent a 2. csík is a teszten. Mi lesz velünk és egyáltalán hogy lehetséges ez, mikor mindent megtettünk, hogy ne így legyen? Egyáltalán hogy döntsünk, van-e hozzá jogunk, hogy elvegyük az éltét. Emlékszem arra a hajnalra mikor arra ébredtünk, hogy elfolyt a magzatvíz, apa szegény milyen ideges volt. 🙂 Emlékszem az első napokra, mikor még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyi gyerkőc mellett majd egyszer tudok takarítani vagy főzni. Aztán emlékszem, mikor először láttam, hogy valami nincs rendben. Mikor Zalán rám mosolygott, de tulajdonképpen nem is rám, hanem valahova a vállam fölé. Gondoltam magamban, az rendben, hogy a gyerekek 3 éves korukig látják a szellemeket, de az mégsem jó, hogy rá is mosolyog. Aztán ez valahogy állandósult és szöget ütött a fejemben, hogy annak ellenére, hogy valamikor régen azt mondták, apa betegsége nem öröklődik, valami még sincs rendben. Mikor az interneten keresgélve megtaláltam a retinoblasztómások oldalát és feketén-fehéren le volt írva, hogy öröklődhet! Hogy napokig még saját magamat is próbáltam lebeszélni, hogy Zalán rákos lenne. Hát hogy is, mikor csak 2 hónapos volt? Már eljutottam arra is, hogy ha láttam, kifelé kacsintgat a kis szeme inkább elfordultam, ne is lássam. De aztán valahogy mégis győzött bennem a józan ész, mikor az első konkrét jelet, a fehér visszfényt megláttam. És milyen jó hogy így tettem!

Azóta nagyon sok idő eltelt, változtam én is és az egész család, miközben kísértük Zalánt ezen a nehéz úton és igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni érte. Milliószor lejátszódott az agyamban, milyen lenne, ha csak egy egyszerű gyerek lenne ő is, mint a többi. Milyen lennének a napjaink, merre vezetne az életünk. Milliószor hibáztattam magam, hogy nem volt elég erőm, hogy egyből orvoshoz vigyem, mikor megláttam a kancsalítást. Milliószor kerestem magamban a hibát, hogy miért pont az én gyerekemmel történik ez. Biztos nagyon rossz ember lehetek, önző, sunyi vagy nem tudom milyen, vagy valami nagyon rosszat tehettem előző életemben és ezért kaptam ezt, büntetésként. Mindazonáltal, hogy a mai napig hiszek valami hasonlóban, amit megfogalmazni tulajdonképpen nem tudok, rájöttem, hogy ez a harc nem igazán az én harcom, hanem azé aki valami rejtélyes oknál fogva engem/minket választott szüleinek. Mi csak végigasszisztálhatjuk az ő útját és kötelességünk segíteni minden lehetséges eszközzel. Még úgy is, ha tudjuk, lehet sok harc vár még rá/ránk, ugyanis az öröklött, kétoldali retinoblasztómánál nagy az esély a másodlagos tumorok kialakulásának. És tulajdonképpen bele inkább már azokba szoktak. 🙁 Ezért úgy gondolom, nem elég ezeket a csatákat megvívni és a harcot megnyerni, hanem meg kell tanítunk ezt a kis embert arra, hogy felelősségteljesen, egészségesen éljen és az első gyanús jelnél orvoshoz kell fordulnia. Ezért is “tömjük” biológiailag tiszta étrend-kiegészítőkkel és ezért táplálkozik máshogy, mint a többi gyerek.

Annyi, de annyi kérdés van még bennem a mai napig, amikre választ sehol sem kapok! Azt tudom, hogy míg van elég erőm küzdök ezért a kis emberért, ha már egyszer ő megtisztelt azzal, hogy az anyukája lehetek!