Szép lassan, de talán jó úton haladnak a dolgaink. Igyekszünk mindent úgy tenni, hogy mindenkinek jó legyen.
Mikor Zalán betegsége kiderült és nem láttuk még át a dolgokat, megfogadtuk, hogy mindig csak a következő lépésre koncentrálunk,  különben megőrülünk. Elengedtük az álmainkat és mindent a gyógyulásnak rendeltünk alá. Mint az eddig eltelt idő igazolta, helyesen tettük. 180 fokot fordult az életünk és sokszor éreztük úgy, olyan mély gödörben vagyunk, hogy onnan csak felfelé vezet út. De bizony vezetett még lefelé is…
2 hónapja az alagút vége közeledni látszik. De még annyira halvány az a távoli fény, hogy magunk sem merjük elhinni! Pedig annyira szükségünk lenne egy kis bizonyosságra, biztonságra.
Viszont most egy újabb lépéssel vagyunk közelebb az alagút végéhez. És ez nagyon jó érzés. De félelmetes is, mert még mindig nem tudjuk mit hoz a jövő. Az biztos,  mi mindent megteszünk ezért a kisemberért. Mindent és bármit!
Nehéz neki tartani a diétát, hiszen ő is szívesen enné, amit a többiek, bár érdekes módon az édeset egyáltalán nem szereti. Pl. a palacsintával ki lehetne üldözni a világból. Viszont valahogy mégis csak könnyű dolgunk van, hiszen Zalán imádja a zöldségeket és gyümölcsöket.  Ma pl. míg feltúrtam a fagyasztót borsót keresve, találtam még a nyáron lefagyasztott kukoricát. És milyen élvezettel rágcsálta ez a kis ember a borsófőzelék után… 🙂
Édes kis kincsem egyre nehezebben viseli a szemtapaszolást. Minden nap újra próbáljuk feltenni a tapaszt, de szinte mindig leveszi, így naponta 6-7 tapaszt is elhasználunk. Nem tudjuk miárt viseli ilyen nehezen, hiszen régebben nem tiltakozott ellene. Bízunk benne, hogy ez később majd változik! Mi pedig addig is kitartunk mellette, érte. Még akkor is, ha sokszor fogcsikorgatóan nehéz és legszívesebben a világ elől is elbújnánk. Csak már legyen vége! De küzdünk, míg bírjuk. Mert muszáj bírni! Érte, értünk, a családunkért! Mert ő nem hiába született hozzánk!