Tudtuk, hogy nehéz nap vár ránk, hiszen annyiszor végigcsináltuk már. Újra korán keltünk, újra utaztunk. Annyiban különbözött mégis ez az út a többitől, hogy most a saját autónkkal mentünk. A sajátunkba tankoltunk, a sajátunkhoz vettük az autópálya matricát. Kényelmes volt, nagy volt, bőven elfértünk. Zalán szinte az egész utat végigaludta, aminek nagyon örültem, hiszen rossz éjszakánk volt.

Én gyomorgörccsel ébredtem, éreztem, hogy valami nem úgy fog alakulni, ahogy terveztem, szerettem volna. Mivel már este bepakoltam az autóba, reggel a szokásostól eltérően nem volt kapkodás, minden készen várt. Ennek ellenére lemondtam a reggeli kávémról, annyira görcsben volt a gyomrom az idegességtől.

De mentünk, hiszen menni kellett. Pár kilométerrel Budapest előtt ért minket a telefon, hogy nem hagytunk itthon a mamának kulcsot, nem tud bejönni, kiszedni a kikelt állatokat a keltetőből, összepakolni, stb… Próbáltuk hazajuttatni a kulcsot, de nem sikerült. 🙁

Mikor a kórház elé értünk, éppen akkor jött a “nemszeretem” altatóorvos doktor bácsi.Aztán az osztályra érve már megnyugodtunk, mert ott a “szeretem” doktorbácsi fogadott minket kedvesen, mint mindig. A kórházban amúgy is mindenki nagyon kedves és segítőkész, mindenki ismeri Zalánt, mindenkinek van hozzá egy-egy kedves szava! Van egy beteghordó bácsi, akit Zalán elnevezett néninek, de neki ez is meg van engedve. 🙂

Ma valahogy a szemcseppeket viselte a legnehezebben. Szegénykém kiabált, hogy fáj, csíp… 🙁 Én fogtam le a kis kezeit, pedig nem szoktam. Szegénykém pedig csak szorította a traktort, amit vittünk magunkkal. De végülis túlestünk a szemcseppeken. Utána még volt egy kis időnk játszani és megbeszélni a szokásos “műsort”. Elmondtam neki, hogy most be fog menni a doktorbácsihoz, ahol majd fel kell fújni a lufit és utána alszik egyet a doktornénivel is. Utána pedig már újra az én karomban pihenhet. Végül 9:43-kor ment be Zalán a műtőbe. Sírás nélkül! 🙂 Sokszor elmondtam neki, hogy ügyes legyen és gyakorolja a lufifújást, különben hogy fogja szombaton felfújni a saját lufijait a szülinapjára… Talán ez segített. 🙂 De annyira ügyes volt és én olyan büszke voltam rá! <3

Apa közben elfutott vizet hozni, hogy mikor kijön a kisember és már lehet, akkor egyből ihasson. De nem telt bele 10 perc sem, a doktornéni már kiabált is a műtőajtóból. Mivel jeleztük neki a problémánkat, nagyon kedves volt, már a műtőben megírta a papírt, így csak a kötelező megőrzési időt kellett a kórházban töltenünk. Zalánnal együtt a papírt is megkaptuk. És Zalán még mindig nem sírt! 🙂 Ivott, aztán kicsit evett is és végül délben elindulhattunk haza.

Nem mentünk el onkológiai kontrollra ismét, jövő héten kell mennünk. Örültünk neki, mert sietnünk kellett. Haza kellett érnünk időben, hiszen ma volt Jázminéknál az iskolában az anyáknapja. Arra mindenképpen haza akartam érni! 🙂

Kicsit önző módon direkt nem írtam ki a híreket Zalán oldalára, mert hihetetlenül jól esik, hogy ennyien gondoltok ránk, ennyien aggódtok értünk, szorítotok nekünk! Nagyon szépen köszönjük az aggódást, a törődést, a szeretetet!

Jó híreink vannak, új daganat még mindig NINCS, és a régi daganatok is változatlanul inaktívak! Ami kicsit aggaszt, hogy nem laposodnak. De amíg inaktívak, addig nincs gond! 🙂 Következő kontrollra június 1-én kell mennünk, de addig még vár ránk egy onkológiai kontroll a jövő héten!