Majdnem 10 évvel ezelőtt (csak 9 :)) egy forró nyári délután házasodtunk össze! Istenem, de rég volt! És milyen szép volt! 🙂 Köszönöm neked, apa, hogy kitartasz mellettem akkor is ha kiálhatatlan vagyok. Köszönöm,  hogy vagy nekünk és sok férfival ellentétben nem hagysz el minket a bajban sem! Köszönöm, hogy dolgozol értünk, ha mi nem tudunk és köszönöm,  hogy te vagy a gyerekeim apja és az az ember, akit szerethetek. Bár adni semmit sem tudok neked, csak magam, a szeretetem és a családunkat, de remélem ez is elég. Ígérem,  hogy ha túl leszünk ezen, pótoljuk a gyűrűdet is, amit évekkel ezelőtt elnyelt a Balaton!
Sok emberrel találkoztam az elmúlt időszakban és szinte mindenkitől hallottam azt a mondatot, hogy “milyen jól viseled”. Igen, ezt mutatom. És biztos vagyok benne, hogy Zalán nem örülne, ha egy olyan anyát látna, aki mindig sír. Ennek ellenére sírok. Csak akkor, mikor ő nem lát. Mikor éjszaka van és mindenki alszik vagy mikor egyedül vagyok. Mert nem csak Zalánnak van rám szüksége, hanem Csengének is, Jázminnak, Andrásnak és apának is. Sírok a tehetlenségtől, a dühtől,  a megváltoztathatatlantól, a jövőtlenségtől, a kilátástalanságtól. Miután az összes lehetőséget végigfuttattam az agyamon, mint egy random szoftver és még mindig nem találtam megoldást, elkeseredek. Más is így lenne vele azt hiszem. Nem tudom miből lesznek iskolaszerek, miből lesz tüzelő télire, miből lesznek ruhák és egyáltalán miből lesz étel. Mert a lakást fizetni kell, különben utcára kerülünk és Zalánt is utaztatni kell, mert KELL! Azzal ellentétben,  amit külsőre mutatok, nem viselem jól. Csak azt akarom, hogy ezt lássák rajtam az idegenek. Mert sajnos a legtöbb ismerős meg se meri kérdezni mi a helyzet, hogy van Zalán. De mit is mondanék? Szerencsére Zalán jól van. Minden megpróbáltatást elvisel. Hogy mi zajlik a lelkében, nem tudom. Remélem eljön az az idő, mikor majd már el tudja mondani mit érez. Egyelőre csak arra tudok építkezni, amit apa átélt picike gyerekként és amit elmond, amire hajlandó emlékezni belőle. Apa anno nem kapott kemoterápiát, csak sugárkezelése volt. 1 teljes hónapig volt kórházban és minden nap sugarazták. Anyós nem lehetett vele. Ő azt mondja, szinte semmire sem emlékszik ebből az időszakból. Remélem Zalán sem fog és remélem a személyisége sem sínyli meg ezt az időszakot. Ahogy a többiekét sem! Mert  a szívem facsarodik össze a mondattól, persze, megint az öcsi… Lehetne beszélni itt impátiáról és nevelésről… Semmit sem ér. A gyerekek alapból önzőek és nem akarom, hogy megutálják egymást vagy az öccsüket. Netán minket! Igyekszem igazságosnak lenni és borzasztó mikor választanom kell a gyerekek között.
Tegnap még boldogan újságoltam, hogy apának van új mellékállása. Erre este jött a hír, hogy mégsem. Visszamondta az üzemeltető cég a megrendelést. 🙁 Nem dob fel a dolog! 🙁 Volt anno egy ismerősöm,  aki mindig azt mondta, ha nyakig vagyunk a kaksiban, legalább annak örüljünk, hogy nem hullámzik! 😀 Most ehhez tartom magam! A többi majd alakul. Ha kellően koncentrálok, minden jól fog alakulni!